EGÉSZSÉGET, JÓKEDVET ÉS MINDENBŐL ELEGENDŐT KÍVÁNOK AZ ÚJ ESZTENDŐRE!!!

ködszurkáló

"És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfuladt

a köd alatt?

És lesz-e még

Lángja elég

hevitni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?"

/Babits Mihály/

Szepes Mária - Haiku versek

barátság...

Ma arra készültem, hogy a barátságról írok, de úgy érzem, ez nem fog sikerülni... Annyi minden történt velem ebben az évben és azt hiszem vízválasztó is volt. Nagyon nehezen éltem, élem meg a mai napig azt, hogy csalódnom kell...igaz, azok nem igazi barátságok voltak...mert igaz barátja csak egy lehet az embernek...de vannak akikről hiszed, hogy közel állnak hozzád és szeretnek...lehet persze egy-egy pillanatban így is volt...de...csak ott van a de...megint többet vetítettem bele mint a való...nem baj...örülök annak akinek fontos vagyok...és az egyetlen barátnak! :)...pedig ők sem tökéletesek...

Hmmm...kár, hogy nem tudom leírni ami az agyamban cikázik...de nem fontos...ha az lenne le tudnám...és egy idézet, mert találó...

"Azért bocsátottam meg neked, mert nem vagy tökéletes. Tökéletlen vagy, akárcsak én. Minden ember tökéletlen, a házam előtt lévő ember is, aki szemetel. Amikor fiatal voltam, szívesen lettem volna valaki más. Dr. Bernard Hazelhof azt mondja, hogy ha egy lakatlan szigeten lennék, akkor hozzá kellene szoknom saját társaságomhoz - saját magamhoz, és a kókuszokhoz. Azt mondta, hogy el kellene fogadnom magam, az összes hibámmal együtt, és hogy nem mi választjuk a hibáinkat. Ezek a részeink, és együtt kell élnünk velük. Viszont a barátainkat megválaszthatjuk, és én örülök, hogy téged választottalak. Dr. Bernard Hazelhof azt is mondta, hogy az életünk olyan, mint egy nagyon hosszú járda. Néhány jól kikövezett. Másoké, mint az enyém, repedésekkel, banánhéjakkal és cigarettacsikkekkel teli. A te járdád is olyan, mint az enyém, csak valószínű nincs annyi repedés rajta. Remélhetőleg a járdáink egy nap összefutnak, és megoszthatunk egymással egy sűrített tejet. Te vagy a legjobb barátom. Te vagy az egyetlen barátom.

Mary és Max c. film

• 
  

Karácsonyi angyalok

BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK!!!

Palya Bea-Az eső és én

LÉLEKZENE!!!!!

Illusztráció: Csabai Virgil Lőrinc

Kányádi Sándor
Ősz

Hiába döfködik a tornyok
az eget,
a harangszó, ködként,
szétterül.
Valahol egy anyóka
botjával beletúr
az avarba,
s tekintetével bezárja
a Mindenséget,
mint az elhagyott
udvart.

hangulat

Mintha egy negatív tartományban működő hullámvasúton ülnék...időnként egy egy pillanatra ugyan megcsillan valami remény, hogy aztán még mélyebbre zuhanjon. Na innen szép kijönni...

boldogság

Mi a boldogság??? Nekem ma az volt, hogy délután találkoztam egy ilyen gyönyörűséggel mint aki a képen látható. Nagyon hiányzik a Fürge és az amit nekem a skótjuhászok adnak... Voltunk Mariskával vásárolni és amíg ő a pénzes automatánál volt, addig én kiszúrtam, hogy a bokroknál egy idős bácsi sétáltat egy skótjuhászt. Reménykedtem benne, hogy nem sietnek el és még láthatom. Oda kellett mennem, de nem is mentem szinte repültem...Az érdekes az volt, hogy egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy a kutyus nem fog szeretni. A bácsi is megengedte, hogy barátkozzam a kutyájával, akit egyébként Bob-nak hívtak. :) Egy fekete kóbor eb ugyan elvonta az elején a figyelmét, de ahogy szóltam neki, odajött, megszagolta a lábamat és a következő pillanatban már a nyakamban volt és azt sem tudta, hogy örüljön! :) ...és mit bántam én, hogy rám ugrik a sáros mancsával! Felhőtlen boldogságot éreztem!!! Nagyon hálás vagyok érte!!!

Balanescu Quartet - Mountain Call

nyugi

Vannak napok - ez a mai is ilyen - amikor nem haladsz, kicsúszik a kezedből minden, összetörik, leég az étel és még sorolhatnám. Pedig gyönyörűen süt odakint a nap...Nehéz a feszültséget leküzdeni. Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi bajom van...válasz nincs rá, csak gombóc a torokban és sírhatnék...No odase neki, foglalkozok mással...pl. megnézem a nemrég kapott prágai fotókat...nekem valók...



Milyen jó is lenne most kiülni a kobold(?) mellé és láblógatva elmélkedni...na majd egyszer...

...de itt is szívesen összekucorodnék...




Azt hiszem egy kicsit megnyugtatott...már csak az is, ahogy elképzeltem... :)

Most pedig nekiugrok a dolgomnak...hiszen ez is egy szép nap! :)

Ovis bálban jártam :)

Ó, azok a szép napok

„... mindig azt mondhatom magamnak, Winnie, vannak pillanatok, amikor megértenek és nem magadban beszélsz … Ha viszont … magamra hagynál, akkor ugyan mihez fognék, mihez foghatnék, mivel telne a napom, vagyis az ébredést jelző csengetéstől az alvást jelző csengetésig tartó idő? (Szünet) Egyszerűen magam elé néznék beharapott szájjal?”

(Winnie a darabból)

Ákos - Nem ér semmit a dal (40+ koncert)

Ma esti hangulat...

ÓVÓ

Gondolkodtam sokat mit is írhatnék...egy olyan emberről, aki már huszonegy éve része az életemnek. No, nem látványosan, hanem szépen csendesen. A munkáját sem nagy dérrel-durral végzi, hanem szépen csendesen, de kellő erővel és kitartással!!! Először csak a gyerekeimet óvta, szerette, - ezért pedig nem lehetek elég hálás! - ...aztán az a "szerencsés karambol" történt, hogy munka és barátság egymásra talált. Ha szomorú és feszült vagyok, elég bemenni az oviba és mindjárt nem olyan csúnya szürke a világ...vagy ha mégis.... hát akkor együtt teszünk ellene. Kiváló emberek veszik körül akikre figyel...és ők együtt lélegeznek...mindig!!!!

Segít....szó nélkül is...

Csak szuperlativuszokban tudok beszélni róla! Jó, hogy van nekünk!

Isten éltessen nagyon sokáig Anci óvó néni!!!

Komáromi János

emlékezés

hová tűnik pillangó szárnyak verdesése?

a napsugár fényű ragyogás?

oly könnyen semmivé lesz

mint néhány szívdobbanás

épp csak megcsillan az élet

még meg sem találtuk nyugalmunk

a testnek már búcsút int a lélek

az elmúlás árnyéka sötétlik rajtunk

kísért a csend

vigyázza még hangodat

magányába zár a szoba

láttatja még arcodat

érintésed is itt van még

őrizem a kezemen

könny cseppek gyász-harmata

emlékező szememen

Constantine Cavafy: ITHACA - ΙΘΑΚΗ

piano

Október vége...szép napsütéses reggel.

Az Unbending Trees csendes, melankolikus zenéje, a könyvtár polcait pásztában megvilágító napsugár. Különös hangulatatot áraszt. Igen...most erre a nyugalomra vágyom. Elegem lett az elmúlt idők harcaiból és az emberekből. Persze sok tapasztalattal gazdagodtam és az ember lánya előbb-utóbb megtanulja a különbségtételt...Mindennek megjön a maga ideje...hmm...de kicsit szomorú vagyok mindig, amikor rá kell döbbenjek - újra meg újra -, hogy az emberi butaság határtalan. Számomra mégis az a legszomorúbb ha nincs bizalom... :(((((((((

Járjuk az utunkat, néha-néha összetalálkozunk, míg van dolgunk egymással addig együtt megyünk. Az utak pedig érdekesen tudják egymást keresztezni...

Republic-Valahogy másképp történt meg

csak úgy magamnak

POLONIUS

S elmédbe vésd jól e nehány szabályt.
A gondolatnak nyelve sose keljen
Nálad, se tettre ferde gondolat.
Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
Kémlelve rostáld meg barátidat,
Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
De minden első jöttment cimbora
Üdvözletén ne koptasd tenyered.
Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
Füled mindenki bírja, szód kevés;
Itéletet hallj bárkitől, ne mondj.
Öltözz, miképp erszényedtől telik,
Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
Mert a ruha jellemzi emberét,
S a franciák közt a jobb rangbeli
Legválasztékosabb főmester ebben.
Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
Elveszti önmagát, el a barátot;
Viszont, adósság a gazdálkodás
Hegyét tompítja. Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.
Isten veled: áldásom benned ezt
Érlelje meg majd.

Shakespeare: Hamlet, első felvonás; 3. Szín

:)

Szoktam olyat játszani, hogy hirtelen meggondolásból felütök egy könyvet és megnézem mit üzen... Ma egy Paul Claudel kötet volt a kezem ügyébe és egy szép részletet kaptam A selyemcipő c. művéből:

DONA MUSICA: Nélküled nem kezdtem volna énekelni.

AZ ALKIRÁLY: Csakugyan boldoggá tettem valakit?

DONA MUSICA: Boldoggá és ezért szeretlek annyira, te adtad hangot nekem, amely hozzád beszél, azt az örömet, egyetlenem, amit pirulva sugárzok vissza rád.

AZ ALKIRÁLY: Azt hiszed, hogy az öröm olyasvalami, amit odaadunk és aztán ugyanúgy találjuk újra meg? Az örömet amit tőled kapok, másoknak arcán látod majd viszont.

Csak veled szemben leszek, Musica követelőző és szigorú. Igen, folyton arra akarlak tanítani, hogy a te helyed egészen kicsi.

DONA MUSICA: Csak játszd a büszke férfit, te kis mindentudó!

Ismered azt a helyet, amelyet szíved alatt kerestem ki magamnak?

Az enyém az és ha itt meg tudnál találni, nem érezném olyan jól magam.

AZ ALKIRÁLY: Majd mindjárt megmagyarázod ezt. Gyere, nem jól van így. Kövessük a tanácsot, amit az éjszaka és az egész föld sugall. Gyere velem erre a süppedő kis ágyra, amelyet nádból és harasztból vetettél.

DONA MUSICA: De ha megpróbál átölelni, nem hallja többé ám a muzsikát!

AZ ALKIRÁLY: Csak aludni akarok a közeledben, kezem kezedbe téve és hallgatni az erdőt, a tengert, a vizet, amely tovafut és újból visszatér, ezt a megszentelt örömet, ezt a végtelene szomorúságot, amely a kimondhatatlan boldogsághoz vegyül. Később, ha Isten egyesít bennünket, más titkok tárulnak akkor majd elénk.

Drágáim + egy kis tündér

Réka

Kinga

Viktor

Lotti

:(

Rafal Olbinski

Lázár Ervin: Buddha szomorú

Öt, hat, hét

A szerelőcsarnok zaja vicsorogva csörtetett ki az ablakon, le akarta teperni a világot, letépni a fák leveleit, falakat bezúzni, dobhártyákat repegetni. Hogy aztán meddig jutott? Nem tudom. A felhőkig biztos nem, az erdő közepéig biztos nem, a magvak és madártojások szívéig biztos nem. Talán már a szomszéd utca végén ijedt kuvaszként húzta be a farkát, megszelídült, lépett még kettőt, s elenyészett. Mihozzánk az emeleti irodába mindenesetre még elhatolt, de már közeli halálának tudatában, éppen hogy csak surrogott-zurrogott.

Nem zavart hát bennünket, ahogy ott ültünk a komoly asztal körül, komoly férfiak, komoly feketében, fejünkben fogaskerék-áttételek, transzmissziók, súrlódási együtthatók, sinusok, forgatónyomatékok, szögeltolódások, vegyértékek és atomsúlyok.

És ekkor nyikkant a kilincs. ,,Nem megmondtam, hogy senki...'' - mondta az igazgató, de torkán akadt a szó, s nekünk is, technikusoknak, mérnököknek, művezetőknek, főgépészeknek, masinisztáknak, diszpécsereknek elakadt a lélegzetünk. Az ajtóban egy pipacsvörös inges, vérvörös frakkos, paradicsomvörös nadrágos, fehér szakállú öregember állt feketerigó-fekete csizmában, feketerigó-fekete kalapban.

A fehérszakállút sem az igazgató hangja, sem a felzengő csend nem torpantotta meg, tekintetével senki mást nem érintve hozzám lépett.

- Várja önt - mondta, feketerigószín csizmája földbe gyökerezve, feketerigó-fekete kalapja fönt, magasan, akár egy szarkafészek.

- Kicsoda, kicsoda vár engem, nem látja, hogy dolgom van? - kiabáltam, mert rám zuhant a bohócos vörös és az ördögfekete félelme meg a rendetlenség miatti nyugtalanság, a pár tucat szempár sugara - úgy éreztem - még megóvhat, pedig már vádolt, pedig már ellenséges volt, pedig már eleresztett.

- A virág - mondta a vörös-fekete -, a virágja.

Nevetések bugyborékoltak, kettős értelmű szusszanások, még hogy virág, az arcom frakkvörösre, nadrágvörösre, ingvörösre váltott.

- Miféle virág, nem ismerek semmiféle virágot - sziszegtem, de agyamban már a vegyértékek táncra kérték a fogaskerék-áttételeket, a forgatónyomatékok bokáztak, a súrlódási együtthatók, mint egy zeneszerszámot, vállukhoz illesztették a transzmissziókat.

Ó, fejek feketében.

Az öregember, mintha észre sem vette volna zavart felháborodásomat, így szólt:

- Az erdőben várja önt, a tisztás közepén.

Ezzel ki is hátrált a szobából, az ajtóban a kitörni készülő hahota megállította, feketerigó-fekete szemét végigröptette a társaságon, mintha deret lehelt volna a jókedvükre, ültek zúzmarakomolyságban, amíg ki nem lépett.

Csak akkor csattant, buffant, szökellt, zúgott a haha és a hihi és ujjak rám, és tekintetek és fogsorok hidakkal és hidak nélkül, á-szájak, ó-szájak, szilvaszájak, hernyószájak.

Csendesen fölálltam - szép bál a fejemben -, nem haragudtam sem a nevetőkre, sem a furcsa öregre; harag, hogy is jutott volna ilyen eszembe, amikor már majdnem biztos voltam benne, hogy egy erdei tisztáson vár engem egy virág. Az üzemudvarra érve, már nem kételkedhettem virágom létezésében, hiszen a zaj nem mert megérinteni, elsuhant a fejem fölött, a hátam közepének tartva kettévált, tisztes távolban megkerülte vállamat, a talpam alá sem merészkedett.

Engemet tényleg vár egy virág!

Lám, a városszéli kutyák ugatása sem jut el hozzám, csak a tátogó pofákat látom, az acsargó fogakat, a hang pár méterre tőlem, mint a kő, a földre hullik.

Futásnak eredtem.

Az erdőben az üvegburacsend halk pakkanással lefoszlott rólam, a madárhangok, levélneszek bőrömhöz értek.

A tisztáson ott várt egy fehér virág. Vacogott.

- Fázom - suttogta -, segíts!

Melléje kuporodtam, két tenyeremmel óvón körülfogtam.

- Fázom - mondta újra.

- Rád lehelhetek - motyogtam, mert hiszen hogyan is melegíthettem volna föl?

- Napot, napot akarok - mondta.

- De hát fönn a nap az égen. Rád süt - feleltem neki.

- Megfagyok - suttogta szánandóan.

- Nem tudok segíteni - mondtam elkeseredve, de félbeszakított.

- Igenis, tudsz! Ma hétfő van, ez itt fölöttünk a hétfői nap. Add nekem a keddit! Add nekem a keddi napot!

Azt akartam mondani, hogy nincs nekem ahhoz hatalmam, de a füveken s a fákon láthattam, hogy nem mondhatok ilyet, a füvek és a fák felém hajoltak, hátuk megfeszülő íve biztatás, bizonyosság.

- Jó - mondtam a virágnak -, neked adom a keddi napot.

Alig mondtam ki, keleten vérvörös fejjel megjelent a keddi nap, hunyorgott, tétovázott, aztán, mint egy elszabadult léggömb emelkedni kezdett a híg levegőben.

Virágom szirmai szemlátomást nőttek, színük kankalinos sárgára váltott.

- Látod, jó langyos, látod - motyogta, egy szemvillanásra elmosolyodott, s a két nap pompázó fényében még mindig vacogva azt mondta:

- A szerdait is!

És én boldogan tártam a kezem az ég felé, hadd jöjjön, s a vöröslő, mérges buborék már úszott is a zenit felé.

Három nap ragyogott az égen, háromszoros fény vibrált a fák között, a meleg meghintáztatta a földet, hátára vett bennünket, mint egy sűrű vizű, jóindulatú tenger, lebegtünk, lengtünk, emelkedtünk, virágom szirma megtelt, húsosodott, tenger-zölddé vált mosolya a csontjaimig szivárgott, átjárta a fákat és a füveket is, a bokrok ágai fölfénylettek.

- Napot, napot, még napot - kiáltotta boldogan, hangos, tiszta nevetésre fakadt, s intésemre, mint egy szárnyas csodaparipa, felfelé szökellt a csütörtöki nap is, a fény és a meleg jólesően körülfont bennünket, szorított, a fénnyel átitatott föld sugarasan ontotta magából a meleget, a fák öntudatlan boldogságban ingatták törzsüket, a fény hajszálgyökerükig hatolt.

Virágom tulipán nagyságúra nőtt, drágakövek kék villódzásával pompázott, fénylett, akár odafönn a négy nap.

Maguktól törtek fel belőlem a szavak: - A pénteki is legyen a tiéd, gyerünk, pénteki nap!

S már jött is, aranylóan, méltóságteljesen, a fény a földhöz nyomott bennünket, a meleg szorított, mázsás súlyként települt ránk, hallatszott a fák akadozó, kéjes lélegzése. Virágom tompavörös lett az öt nap ragyogásában, buja és kacér, verejtékcsíkozta arcom előtt imbolygott, vörösében felsziporkázott a gőg, öt nap az égen, öt olvasztott arany golyó.

- A szombatit is! - kiáltotta a virág, és én magam sem tudva, mit teszek, utánaszajkóztam: - A szombatit is!

A szombati nap lihegve kelt fel, nehezen emelkedett a forró fényözönben, szemünk már alig bírta a késpenge vakítást, a forróság a földhöz lapított, a fák dereka recsegett az észveszejtő meleg szorításában, már csak lihegtünk, arcomat a földhöz szorítottam, bíborszín ömlött el körülöttem, tudtam, virágom bíborszínre váltott, már magasabb volt nálam, karvastagságú zöld szárában látni lehetett a nedvek áramlását, artikulátlan hangon felrikoltott, s én, földhöz lapított, félig agyonnyomott, tudtam, mit akar, megemeltem a kezem, éppen csak látszott a mozdulat vagy inkább moccanás, de már el is indult társai után a vasárnapi nap. A fényesség most már hangot adott, zúgott és fortyogott, a levegő folyós lett, sűrű, mint a higany, azt vártam, felszív a forróság, magába olvaszt, a szememre szorítottam a tenyeremet, már talán nem is élek - gondoltam -, már talán az egész világ homogén, sűrű láva, ott úszom én is benne, sejtjeim lassan távolodnak egymástól, finoman megérintik a növények, halak, madarak szétszéledt sejtjeit, aztán atomokra bomolva úsznak, keringenek egymás körül, virágom atomjaival, kövek, földek, gyárkémények, gyerekjátékok atomjaival együtt, ó, hét nap az égen!

- Fogadjunk, most fekete vagy - nyögtem a virágomnak, de akkor egyszerre hűvös lehelet simított végig a hátamon, éreztem, hűs párák hullanak rám, fölemeltem a fejem, egy pillanatra vörös fény vakított el, aztán semmi, éppen csak láttam a hét kődarabként lezuhanó nap vöröslő szegélyét, sötétség fogott körül. Fekete, fekete, virágfekete.

A hűvösség átjárta a bőröm, lassan, kegyetlenül szivárgott a zsigereim felé.

- Hol vagy - kiáltottam -, hol vagy? - de válasz nem érkezett, virágom nem felelt.

Lassan, óvatosan tapogatni kezdtem magam körül a földet, kerestem a virágot, de csak fű, kavics, kavics, fű. Egyre gyorsabban kúsztam, már azzal se törődtem, ha a mégis utamba kerülő virágot legázolom, legalább összetört szárát, gyűrött szirmait megérinthessem, tudjam, hogy van, érezzem a virágomat.

De nem találtam. S akkor villant eszembe, úristen, hat napig sötét lesz, hat napig egyetlen nap se kel föl, rohanni kezdtem, azt hittem, hazafelé, de indák csavarodtak a lábam köré, ágak csaptak az arcomba, fatörzseknek ütköztem. El-elvágódva bolyongtam az erdőben, elcsigázottan, az álom csak néhány percre zuhant rám, a kitartó sötétségben nem tudtam, kedd van-e vagy péntek, reggel-e, éjszaka-e, motyogtam, kiabáltam, talán sírtam is. Sötét, sötét, sötét. Már-már azt hittem, meghalok, reményvesztetten, átfagyottan hevertem a halotthideg földön, bagolyárnyak húztak el fölöttem, megdermedt bőrömet hüllők pikkelyei érintették.

Ó, hétnapú ég, lávaforróság, fekete, fekete virág!

Aztán, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, az ég alja derengeni kezdett, a szürkeségből sötéten váltak ki a fatörzsek. Hajnalodott.

Futva indultam a város felé, amikor a gyár lármáját meghallottam, félelem és boldogság fogott el.

- Ne haragudjatok - mondtam társaimnak -, ne haragudjatok a hat nap sötétségért.

Csodálkozva néztek rám, szemöldöküket magasra húzták.

- Miféle hat nap sötétségről beszélsz? - kérdezték.

Hátamat a falnak szorítottam. Észre se vették, hogy hét nap sütött az égen, észre se vették a hat nap sötétséget! Hátamat a falnak szorítottam.

forrás: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/modern/lazar/buddha/html/buddha01.htm

SZABÓ BALÁZS BANDája - Utazásaim

Ovis mosoly :))))))

Ma reggel az oviban kezdtem...napsugaras érzés és hihetetlenül sok energiát ad. :) Imádok velük lenni és imádom őket fotózni is. Csak néhány kép...úgy szubjektíven... :)

Vani

Erik

Hanna

Marika óvó és Vani

Erika daduska, Ani és Zalán

Ani

Zsófi

kisnánai mosoly