Ma, ahogy tettem vissza a könyvtárban egy könyvet a helyére észrevettem, hogy egy másik a többi háta mögé becsúszott. Aztán ha már ilyen szépen a kezem ügyébe került, beleolvastam Oscar Wilde A boldog herceg és más mesék című művébe. Csodaszép, keserédes, szomorú történek. Kár, hogy nagyon kevesen ismerik. Úgy gondolom, hogy időről-időre megosztok belőle néhányat. :)
Oscar Wilde
AZ ÖNFELÁLDOZÓ JÓ BARÁT
Egy reggel a vén vízipatkány kidugta fejét az odújából. Fényes gyöngyszeme és merev, szürke pofaszakálla volt, a farka meg akár egy darab hosszú, fekete gumi. Kiskacsák úszkáltak a tóban, és szakasztott olyanok voltak, mint egy csapat sárga kanári, és az anyjuk, tiszta fehér, valódi piros lábú kacsa, éppen arra tanítgatta őket, hogy álljanak tótágast a vízben.
- Sohasem kerültök be a jó társaságba, ha nem tanultok meg tótágast állni - mondogatta nekik, és mutogatta, hogyan csinálják. De a kiskacsák nem törődtek vele. Olyan fiatalok voltak, azt sem tudták még, mire jó egyáltalában bekerülni a társaságba.
- Milyen szófogadatlan gyerekek! - kiáltott fel a vén vízipatkány. - Igazán megérdemelnék, hogy vízbe fojtsák őket.
- Szó sincs róla - válaszolta a kacsa. - Minden kezdet nehéz, és a szülők türelme kifogyhatatlan.
- Ugyan kérem! Nekem bizony nincsenek szülői érzéseim - mondta a vízipatkány -, nem vagyok családos ember. Szó, ami szó, sosem voltam nős, és nem is kívánok megházasodni. Szép, szép a szerelem a maga módján, de a barátság sokkal többet ér. Valóban nem ismerek semmit a világon, ami nemesebb vagy ritkább volna az önfeláldozó barátságnál.
- És, ha szabad kérdenem, elképzelése szerint mi a kötelessége egy önfeláldozó jó barátnak? - kérdezte a zöld kenderike, aki ott üldögélt a közelben egy fűzfán, és végighallgatta a beszélgetést.
- Erre bizony magam is kíváncsi vagyok - mondta a kacsa, s elúszott a tó túlsó vége felé és tótágast állt, hogy a gyerekeinek jó példát mutasson.
- Milyen ostoba kérdés! - kiáltotta a vízipatkány. - Az én önfeláldozó barátom, ha éppen rólam van szó, legyen önfeláldozó.
- És maga mivel viszonozza? - kérdezte a kismadár, s közben egy ezüstágacskán himbálódzott, meg-meglebbentve parányi szárnyait.
- Nem értem ezt a kérdést - felelte a vízipatkány.
- Ha megengedi, elmondok egy idevágó kis mesét - mondta a kenderike.
- Rólam szól a mese? - kérdezte a vízipatkány. - Ha igen, akkor meghallgatom, mert végtelenül kedvelem a meséket.
- Alkalmazható magára is - felelte a kenderike, s azzal leröppent a fáról, és a part szélén megülve, elmesélte az önfeláldozó jó barát történetét.
- Hol volt, hol nem volt - kezdte a kenderike - volt egyszer egy tisztességes kis fickó, Hansnak hívták.
- Ugye, nagyon előkelő ember volt? - kérdezte a vízipatkány.
- Nem - felelte a kenderike -, aligha hinném, hogy előkelő lett volna, de jó szíve volt és furcsa, kerek, mosolygós ábrázata. Egyedül élt kis kunyhójában, és naphosszat a kertjében dolgozott. A kertje pedig olyan szép volt, hogy nem akadt párja az egész környéken. Nyílt ott szapora szegfű és gránátszegfű, pásztortáska meg vénuszfodorka. Volt damaszkuszi meg sárga rózsája, lila kikericse, arany, bíbor és fehér violája. Haranglábvirág és zsálya, majoránna és bazsalikom, liliom és kankalin, sárga nárcisz és szegfű nyílt, virított, egyik a másik után, ahogy telt hónapra hónap, úgyhogy mindig volt miben gyönyörködni, minek illatát élvezni.
Kis Hansnak nagyon sok jó barátja volt, de valamennyi közt Hugó, a nagydarab molnár volt a legönfeláldozóbb jó barátja. Csakugyan úgy ragaszkodott kis Hanshoz a gazdag molnár, hogy a világért se ment volna el a kertje mellett anélkül, hogy át ne hajoljon a falon, és ne tépjen egy nagy csokor virágot vagy egy marék szagos füvet, vagy hogy meg ne tömje zsebeit szilvával vagy cseresznyével gyümölcsérés idején.
- Igazi jó barátoknak mindene közös - mondogatta a molnár, és kis Hans rábólintott, mosolygott, és büszke volt arra, hogy ilyen nemesen gondolkozik a barátja.
A szomszédok ugyan furcsállották olykor-olykor, hogy a gazdag molnár semmit sem ad viszonzásul a kis Hansnak, bár vagy száz zsák lisztje volt raktáron a malomban, és volt hat fejőstehene is, meg gyapjas juha, egész nyáj, de Hans sohasem törődött az efféle dolgokkal, és semmi sem okozott neki nagyobb boldogságot, mint ha a molnárt hallgathatta, aki csodás igéket mondott az igazi barátság önzetlenségéről.
Így éldegélt kis Hans a kertjében.
Tavasszal, nyáron és ősszel nagyon boldog volt, de amikor beköszöntött a tél, s ő már nem vihetett virágot vagy gyümölcsöt a piacra, akkor bizony kijutott neki a fázásból meg a koplalásból, és gyakran kellett úgy feküdnie, hogy nem evett egyebet vacsorára pár szem aszalt körténél s tavalyi diónál.
Télen azonkívül szörnyen elhagyatottnak érezte magát, mert ilyenkor a molnár sohasem nézett be hozzá.
- Mi haszna volna meglátogatnom kis Hansot, amíg el nem olvad a hó - mondogatta a molnár a feleségének. - Jobb, ha a bajba jutott embert magára hagyjuk, és nemigen zavarjuk látogatásokkal. Nekem legalábbis ez a felfogásom a barátságról, és meggyőződésem, hogy igazam van. Várok hát tavaszig, és majd csak akkor keresem fel, mert akkor meg tud már ajándékozni egy kosárra való kankalinnal és az majd boldoggá teszi!
- Meg kell adni, te aztán törődsz a mások bajával - felelte a felesége, aki kényelmes karosszékben ült a lobogó fenyőfatűz mellett -, igazán törődsz vele. Élvezet hallgatni, ahogyan a barátságról beszélsz. Tán még maga a lelkész se szól róla hozzád foghatóan, pedig ő háromemeletes házban lakik és aranygyűrűt hord a kisujján.
- De nem hívhatnánk-e meg hozzánk kis Hansot? - kérdezte a molnár legkisebb fia. - Ha szegény Hans éhezik, én majd megosztom vele a zabkásámat, és a fehér nyulaimat is megmutatom neki.
- Ejnye, de ostoba vagy! - kiáltott rá a molnár. - Igazán nem tudom, mi végre járatlak iskolába. Úgy látszik, semmit se tanultál. Ha kis Hans idejönne és látná a lobogó tüzet, a jó vacsorát, meg a vörösborral teli nagy hordónkat, még elfogná az irigység, pedig az irigység rettenetes valami, és bárkinek megronthatja a természetét. Dehogy veszem én a lelkemre kis Hans megrontását. Én vagyok a legjobb barátja, vigyázni is fogok rá mindig, és lesz arra is gondom, hogy ne kerüljön kísértésbe. Meg aztán, ha Hans idejönne, talán még kölcsön is kérne tőlem egy kevéske lisztet, és én nem adhatnék neki. Mert más dolog a liszt és más a barátság, a kettőt nem szabad összekeverni. Hiszen a két szó másképp hangzik és mást is jelent. Mindenki láthatja.
- Milyen jól beszélsz! - mondta a molnár felesége, és töltött magának egy nagy pohár meleg sört. - Szinte elálmosodtam tőle. Mintha csak templomban volnék.
- Sok ember cselekszik helyesen - válaszolta a molnár -, de beszélni már annál kevesebb beszél helyesen, ami arra vall, hogy a kettő közül a beszéd sokkal nehezebb és finomabb dolog - és olyan szigorú pillantást vetett az asztal fölött a legkisebb fiára, hogy az elszégyellte magát, lehorgasztotta fejét, bíborvörös lett, és könnyeit belepotyogtatta a teájába. De hát olyan fiatal volt még, hogy meg kell neki bocsátani.
- Ez a történet vége? - kérdezte a vízipatkány.
- Dehogy - felelte a kenderike -, még csak az eleje.
- Akkor maga nagyon is elmaradt a kortól - mondta a vízipatkány. - Manapság minden jó elbeszélő a végével kezdi, aztán áttér a történet elejére és a közepével fejezi be. Ez az új módszer. Mindezt egy kritikustól hallottam a minap, aki a tóparton sétált egy fiatalemberrel. Jó hosszan fejtegette a dolgot, és meggyőződésem, hogy igaza van, mert kék pápaszeme volt és kopasz feje, és valahányszor a fiatalember valami megjegyzést tett, azt felelte: "Ugyan kérem!" De folytassa csak az elbeszélést. A molnárt máris végtelenül megszerettem. Bennem is akad nem egy szép gondolat, érthető, ha rokonszenvezünk egymással.
- Szóval - mondta a kenderike, egyik lábáról a másikra ugrálva - mihelyt elmúlt a tél és a kankalinok nyitogatni kezdték halványsárga csillagaikat, a molnár odaszólt a feleségének, hogy elmegy és meglátogatja kis Hansot.
- Lám, milyen jó a szíved! - kiáltott fel a felesége. - Mindig csak másokra gondolsz. És ne feledd magaddal vinni a nagy kosarat a virágoknak!
Így aztán a molnár erős vaslánccal összekötötte a szélmalom vitorláit és leereszkedett a dombról, karján a kosárral.
- Jó reggelt, kis Hans - mondta a molnár.
- Jó reggelt - mondta Hans a kapájára támaszkodva, és mosolygott, hogy füléig ért a szája.
- Hogy s mint töltötted a telet? - kérdezte a molnár.
- Ej no - kiáltott fel Hans -, szép tőled, hogy kérdezed, igazán nagyon szép! Mondhatom, nehéz napjaim voltak, de hiszen itt van már a tavasz, és most már boldog vagyok, s a virágaim is szépen növekednek.
- Gyakran emlegettünk a télen, Hans - szólt a molnár -, és szerettük volna tudni, hogy megy sorod.
- Örülök, hogy gondoltál rám - mondta Hans -, már-már attól féltem, hogy elfelejtettél.
- Ugyan, Hans - válaszolt a molnár -, a barátság sohasem felejt. Éppen az a csodálatos benne; félek azonban, hogy te nem érted az élet költészetét. Egyébként milyen gyönyörűek a kankalinjaid!
- Csakugyan gyönyörűek - felelte Hans -, és Istennek hála, bőven nyílottak. Viszem is őket a piacra, hogy eladjam a polgármester lányának, és a pénzen majd visszavásárolom a talicskámat.
- Visszavásárolod a talicskádat? Csak nem akarod azt mondani, hogy eladtad? No, akkor nagy butaságot műveltél!
- Hát, ami igaz, igaz - mondta Hans -, kénytelen voltam vele. Hiszen tudod, nehezen húzom ki a telet, annyi pénzem sem volt, elhiheted, hogy kenyérre tellett volna. Így hát eladtam előbb ünneplőm ezüstgombjait, aztán eladtam az ezüstláncomat, az öreg pipámat és végül eladtam a talicskámat is. De most majd sorra mindent visszavásárolok.
- Hans, én neked adom a talicskámat - mondta a molnár. - Nincsen túlságosan jó állapotban; igaz, hiányzik az egyik oldala és van valami hibája a küllőinek is, de mégis neked adom. Tudom, részemről ez felettébb nemes cselekedet, és sokan bolondnak tartanak majd, hogy megválok tőle, de hát másfajta ember vagyok én, mint a többiek. Én azt hiszem, hogy a nagylelkűség a barátság lényege, és különben is, vettem már magamnak egy új talicskát. Nos, nyugodt lehetsz, neked adom a talicskámat.
- Ejnye, ez aztán igazán nagylelkű cselekedet - mondta kis Hans, és fura, kerek ábrázata csak úgy ragyogott az örömtől. - Könnyen kijavíthatom, mert van itthon egy szál deszkám.
- Egy szál deszkád! - kiáltott fel a molnár. - Hohó, hiszen nekem éppen az kéne a csűröm tetejére! Nagy lyuk van rajta és a gabonám mind elázik, ha be nem tapasztom a lyukat. Jó, hogy említetted! Csodálatos, hogy az egyik jótett mint szüli a másikat. Én neked adtam a talicskámat és te most nekem adod azt a szál deszkát. A deszkánál a talicska persze sokkal többet ér, de az igazi barátság nem törődik az ilyesmivel. Légy szíves, add hát ide nyomban, és én még ma nekilátok a csűrnek.
- Szívesen - kiáltott fel kis Hans, s azzal beszaladt a színbe és kivonszolta a deszkát.
- Nem valami nagy deszka - vette szemügyre a molnár -, tartok tőle, hogy ha én kifoltoztam a csűröm fedelét, nem marad neked, amivel kijavítsd a talicskát; de erről persze én már nem tehetek. Most pedig, minthogy neked adtam a talicskámat, biztosan szívesen adsz cserébe néhány csokor virágot. Itt a kosár, rakd tele egészen.
- Egészen tele? - kérdezte kis Hans, és meglehetősen elszomorodott, mert a kosár ugyancsak nagy volt, és tudta, hogy ha megtölti, nem marad már virága a piacra, pedig nagyon szerette volna visszaszerezni az ezüstgombjait.
- Ej, persze hogy tele - felelte a molnár -, én neked adtam a talicskámat, s tán nem szerénytelenség, ha néhány szál virágot kérek. Lehet, hogy nincs igazam, de én mindig azt hittem, hogy a barátságot, az igazi barátságot nem homályosítja el az önzés.
- Drága barátom, legeslegjobb barátom - kiáltott fel kis Hans -, tied kertem minden virága! Fontosabb nekem a te jó véleményed, mint hogy visszaszerezzem az ezüstgombjaimat - s rohant és leszakította valamennyi szép kankalinját, és telerakta velük a molnár kosarát.
- Isten veled, kis Hans - mondta a molnár, és nekivágott a dombnak, vállán a deszka, kezében a nagy kosár.
- Isten áldjon - mondta kis Hans, és vidáman ásott tovább, annyira örvendezett a talicskának.
Másnap éppen valami loncot kötött fel a tornácára, amikor meghallotta a molnár kiáltását, aki az országútról szólongatta.
Leugrott a létráról, szaladt a kertbe és kinézett a kerítés fölött.
Ott állt a molnár, hátán egy nagy zsák liszttel.
- Kedves kis Hans - mondta a molnár -, nem vinnéd el nekem ezt a zsák lisztet a piacra?
- Jaj, nagyon sajnálom - mondta kis Hans -, de ma borzasztó sok dolgom van. Fel kell kötöznöm a futókáimat, meg kell öntöznöm a virágaimat, és le kell hengerelnem a pázsitot.
- No persze - mondta a molnár -, bár ha meggondolom, hogy én éppen neked szántam a talicskámat, hát elég barátságtalan dolog, hogy így visszautasítasz.
- Ó, ne beszélj így - kiáltott kis Hans -, a világért sem szeretnék barátságtalan lenni - és beszaladt a sapkájáért, és aztán elbaktatott vállán a nehéz zsákkal.
Nagy forróság volt, az országúton szörnyű por, és Hans annyira elfáradt, hogy már a hatodik mérföldkő előtt le kellett ülnie pihenni. Mégis vitézül folytatta az útját, és végül elért a vásárba. Ott aztán némi várakozás után jó áron eladta a zsák lisztet, s nyomban indult is haza, mert félt, hogy ha túl soká elmarad, még rablókkal találkozhat az úton.
- Hát ez igazán nehéz nap volt - mondta magában kis Hans, amikor lefeküdt -, de örülök, hogy nem utasítottam el a molnárt, hiszen ő a legjobb barátom, még a talicskáját is nekem szánta.
Másnap kora reggel beállított a molnár, hogy átvegye a pénzt a zsák lisztért, de kis Hans olyan fáradt volt, hogy még mindig ágyban feküdt.
- Szavamra - mondta a molnár -, nagyon lusta vagy. Ha meggondolom, hogy neked akarom adni a talicskámat, azt hiszem, csakugyan keményebben dolgozhatnál. A lustaság bűn, és én bizony nem szeretem, ha a barátaim lopják a napot. Már megbocsáss az őszinteségemért. Ha nem volnánk barátok, álmomban se jutna eszembe, hogy így beszéljek. De hát mit ér a barátság, ha az ember nem mondhatja ki kereken, ami a szívén fekszik? Kedveskedni, kellemes dolgokat mondani és hízelegni mindenki tud, de az igazi jó barát mindig kellemetleneket mond és nem törődik azzal, hogy fájdalmat okoz. Sőt, az igazi hű barát szinte keresi rá az alkalmat, mert tudja, hogy jót cselekszik vele.
- Nagyon sajnálom - mondta kis Hans, és kidörzsölte szeméből az álmot és levette a hálósipkáját -, de olyan fáradt voltam, hogy azt gondoltam, heverészek még egy kicsit és hallgatom a madarak énekét. Tudod, mindig jobb kedvvel dolgozom, ha előbb hallgatom az éneküket.
- Hüm, annál jobb - mondta a molnár és megveregette kis Hans vállát -, mert éppen arra akarlak kérni, hogy gyere fel a malomba, mihelyt felöltöztél, és foltozd ki a csűröm tetejét.
Szegény kis Hans alig várta, hogy a kertjében munkához lásson, mert már két napja meg sem öntözte a virágait, de nem volt szíve visszautasítani a molnárt, hiszen olyan jó barátja volt.
- Gondolod, hogy barátságtalan volnék, ha azt mondanám, hogy rengeteg a dolgom? - kérdezte félénken, bizonytalanul.
- Nos - felelte a molnár -, azt hiszem, csakugyan nem kérek sokat, kivált ha meggondolom, hogy neked szánom a talicskámat; de ha elutasítasz, megyek és megcsinálom magam.
- Ó, a világért se! - kiáltott fel kis Hans, és kiugrott az ágyból, felöltözött, és sietett fel a csűrhöz.
Egész álló nap, alkonyatig dolgozott rajta, és alkonyatkor odajött a molnár, hogy lássa, mire jutott.
- Befoltoztad-e már a lyukat a tetőn, kis Hans? - kiáltott fel hozzá nagy vidáman.
- De be ám! - válaszolta kis Hans, és leszállt a létráról.
- Bizony - mondta a molnár -, a mások helyett végzett munka szerzi az embernek a legnagyobb gyönyörűséget.
- Nagy megtiszteltetés hallgatni a te beszédedet - felelte kis Hans, és leült és törölgette a homlokát -, nagy megtiszteltetés. Attól tartok azonban, hogy nekem sohasem lesznek a tieidhez fogható szép gondolataim.
- Ó, eljön majd annak is az ideje - mondta a molnár -, csak sose sajnáld érte a fáradtságot. Egyelőre csak a barátság gyakorlati részét ismered, egyszer majd megtanulod az elméletét is.
- Csakugyan azt hiszed? - kérdezte kis Hans.
- Kétségtelenül - felelte a molnár -, most azonban, hogy kifoltoztad a tetőt, jobb volna hazamenned és pihenned, mert szeretném, ha holnap kihajtanád a nyájamat a hegyekbe.
Szegény kis Hans egy szót se mert erre szólni, s másnap kora reggel a molnár odaterelte Hans kunyhója elé a juhait, Hans meg elindult velük a hegyekbe. Egész napja ráment az oda- s visszaútra; és mire hazaért, olyan fáradt volt, hogy egy ültő helyében elaludt, és nem ébredt fel, csak fényes nappal.
- De jó is lesz ma a kertemben! - mondta, és tüstént munkához látott.
De valahogy sohasem jutott hozzá, hogy a virágait gondozza, mert barátja, a molnár minduntalan érte jött, és elküldözgette jó messzire, vagy pedig rávette, hogy segítsen neki a malomban. Kis Hans el-elszomorodott, mert félt, hogy a virágai még azt hiszik, megfeledkezett róluk, de vigasztalta a gondolat, hogy a molnár mégiscsak a legjobb barátja. - Amellett - mondogatta magában -, nekem szánta a talicskáját, és ez tiszta, nagylelkű cselekedet.
Így aztán kis Hans folyton-folyvást a molnárnak dolgozott, a molnár pedig szebbnél szebb szavakat mondott neki a barátságról, és kis Hans beírta rendre a noteszébe, és éjszakánként át- meg átolvasta, mert nagyon jó tanuló volt.
Történt aztán, hogy egy este, amikor kis Hans éppen a tűzhelynél üldögélt, jó erősen megverték az ajtaját. Vad, viharos éjszaka volt, és a ház körül olyan rémítően zúgott-búgott a szél, hogy kis Hans azt gondolta eleinte: csupán a zivatar dörömböl. De másodszor és harmadszor is rázörgettek, hangosabban, mint előbb.
- Tán valami szegény utasember - mondta magában kis Hans, és szaladt az ajtóhoz.
A molnár állt ott, egyik kezében lámpás, a másikban nagy bot.
- Kedves kis Hans - kiáltotta a molnár -, nagy baj van! A kisfiam leesett a létráról és úgy összetörte magát, hogy én most orvosért megyek. De az orvos olyan messze lakik és olyan csúf éjszaka van, hogy eszembe jutott: sokkal jobb volna, ha te mennél helyettem. Tudod, hogy neked szántam a talicskámat, és illik, hogy viszonzásul te is tégy értem valamit.
- Hát hogyne! - kiáltott fel kis Hans. - Boldog vagyok, hogy hozzám fordultál, és indulok is azon nyomban. De kölcsön kell adnod a lámpásodat, mert az éjszaka olyan sötét, hogy félek, bele találok esni az árokba.
- Nagyon sajnálom - felelte a molnár -, de ez az új lámpásom, és bizony nagy kár volna érte.
- No, nem baj, megleszek nélküle is - kiáltotta kis Hans, és lekapta a szegről a nagyobbik bundáját meg a meleg, piros sapkáját, sálat kötött a nyaka köré, s azzal elindult.
Odakint tombolt a vihar. Olyan sötét éjszaka volt, hogy kis Hans az orráig sem látott, s olyan vadul fújt a szél, hogy alig tudott megállni a lábán. Mégis, vitte a bátorsága, és háromórai gyaloglás után el is jutott az orvos házához és bekopogott az ajtaján.
- Ki az? - kiáltotta belülről az orvos, és kidugta fejét a hálószobája ablakán.
- Kis Hans, doktor úr.
- Mit akarsz, kis Hans?
- A molnár fia leesett a létráról és összetörte magát, és a molnár kéreti, hogy tessék rögtön jönni.
- Megyek! - mondta az orvos; megnyergelte a lovát, vette a nagy csizmáját meg a lámpását, kilépett a házból, és ellovagolt a malom felé, míg kis Hans gyalogosan ügetett mögötte.
De a vihar nőttön-nőtt, az eső patakokban zuhogott, és kis Hans nem látta, hová lép, és a lóval sem bírta tartani az iramot. Végül is letért az útról, az ingoványba tévedt, amely tele volt felette veszedelmes mély gödrökkel, és szegény kis Hans bele is fulladt valamelyikbe. Holttestét egy nagy tó közepén találta meg másnap néhány kecskepásztor, s haza is vitte nyomban a kunyhójába.
Ott volt kis Hans temetésén az egész falu, hiszen sajnálta-szerette mindenki, és a molnár volt a fő-fő gyászolója.
- Én voltam a legjobb barátja - mondta a molnár -, egyedül engem illet az első hely - így aztán nagy fekete kabátjában ő haladt a gyászmenet élén, és egyre-másra törülgette a szemét hatalmas zsebkendőjével.
- Kis Hans halála bizony nagy veszteség mindnyájunknak - mondta a kovács a temetés után, hogy mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtek a kocsmában, és fűszeres bort iszogattak meg édes süteményt ettek.
- Nekem mindenesetre nagy veszteség - felelte a molnár -, hiszen úgyszólván neki ajándékoztam a talicskámat, és most igazán nem tudom, mit kezdjek vele. Odahaza nagyon az utamban van, de már olyan rozoga jószág, hogy semmit se kapnák érte, ha eladnám. Mindenesetre gondom lesz rá, nehogy bármit is elajándékozzak ezentúl. Hiába, a nagylelkűség mindig megbosszulja magát.
- És aztán? - kérdezte egy idő múlva a vízipatkány.
- Semmi aztán, ez a vége - mondta a kenderike.
- De mi lett a molnárral? - érdeklődött a vízipatkány.
- Ó, azt igazán nem tudom - válaszolta a kenderike -, és annyi szent, cseppet sem érdekel.
- Akkor nyilvánvaló, hogy a maga természetéből hiányzik a mások iránti rokonszenv - mondta a vízipatkány.
- Attól tartok, maga nem látja világosan a történet erkölcsi tanulságát - jegyezte meg a kenderike.
- A micsodáját? - sipította a vízipatkány.
- A tanulságát.
- Azt akarja mondani, hogy a történetnek tanulsága van?
- Természetesen - mondta a kenderike.
- Hát ezt - mondta nagyon mérgesen a vízipatkány -, ezt bizony előre is megmondhatta volna. Ha megmondta volna, bizony nem hallgatom végig; akkor én is azt mondtam volna, mint a kritikus: - Ugyan kérem! Különben ezt még most is megtehetem - és a legélesebb hangján azt visította: - Ugyan kérem! - s legyintett a farkával és visszabújt az odújába.
- Nos, mit szól a vízipatkányhoz? - kérdezte a kacsa, aki pár perccel később arrafelé lubickolt. - Sok jó tulajdonsága van bizonyára, de hiába, én már csak anya vagyok s ha egy ilyen megrögzött agglegényt látok, könnybe lábad a szemem.
- Nagyon félek, hogy felbosszantottam - felelte a kenderike. - Ugyanis elmeséltem neki egy történetet, amelynek tanulsága van.
- Ah! - mondta a kacsa. - Az ilyesmi mindig veszedelmes vállalkozás.
És ebben én tökéletesen egyetértek vele.
LENGYEL BALÁZS FORDÍTÁSA
