...mert érzem, megérzem, átérzem...

...egy temetés után...séta a kertben egy számomra nagyon fontos emberrel akit már támogatni kell...tudom, ez az élet rendje...köszönöm, hogy ismerhetem, köszönöm, hogy tanulhatok tőle...köszönöm Rózsi... és köszönöm Anyukám!!!

József Attila

MAJD MEGÖREGSZEL

Majd megöregszel és bánni fogod,

hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.

A lelkiismeret majd bekopog

s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed s az melléd települ.

Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,

mert éjjel félni fogsz majd egyedül.

Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyafog,

de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;

hanem valaki hiányozni fog

a multból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott

rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben

áll ifju képed. Hozzá motyogod:

"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,

de fogatlan szád már nem válaszolhat;

s ki a nap előtt lehunyod szemed,

alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,

mint a csikó, hogy a hámot levesse.

S a félelem tünődik, nem a vágy,

a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.

Magadban döntöd el. Én fájlalom,

hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.

Mert elfárad bennem a fájdalom,

elalszik, mint a gyermek s én is véle.

1936. nov.

József Attila

ÁPRILIS 11

A talló kalászait hányva

S a verebek közé belesvén

Nagy szél kapott föl egyszer engem

Hirtelen, áprilisi estén.

Gyerekeit kereste arra

S engem talált ott épp az utban.

Bömbölt, örült, s én mosolyogva

Rengeteg mellén elaludtam.

Vitt falvan, földeken keresztül,

Meghempergetett jó sárosra,

Cibálva és kacagva vitt egy 

Pesti, csatakos külvárosba.

Az uccán vídám jasszok lógtak

S még vidámabban verekedtek,

Kiabáltak, kiabáltunk és

A jasszok végül berekedtek.

Mondom, valami nagy ünnep volt,

A hívek templomokba mentek

És reszketve, szomorú kézzel

Áldották őket meg a szentek.

S hogy a harangok búgtak, fölnőtt 

A szívekben nagy, esti béke.

A gyilkos végzett emberével

S úgy menekült, kalaplevéve.

Reménységnek és tulipánnak

Kicsikis deszka alkotmányba

1905-ben ígyen 

Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,

S a szép, ifjú mosóasszonynak,

Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,

Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,

De fiát a szél el nem hagyja,

Együtt nyögünk az erdőn éjjel

S együtt alszunk el virradatra.

1925. ápr. 22.

Écsi Gyöngyi: József Attila - Várlak

Nem ezt szerettem volna, de ez valami csoda gyönyörű!

"Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem"

Ágnes Vanilla & József Attila - Nő a tükör előtt

József Attila

(TÉGED SIRATLAK...)

Téged siratlak, büszke sirató.

Az Isten sem néz többé immár hátra

És hull a rokkant, tömzsi kis tanyákra,

Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó.

Az Isten sem néz többé immár hátra

S én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!

Pedig kiáltnék s jaj, csak elfuló

Keserves hörgés - az torkomra hágna.

Én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!

Pedig nagy vétket én sosem vétettem:

Fekszem hanyatt a Pusztán megdermedten

S fagyott, fehér szivemre hull a hó.

1922 vége



József Attila: Kopogtatás nélkül

A költészet napja

József Attila születésnapja... A legzseniálisabb magyar költő! Mindegy hány éves vagy találsz magadnak a versei között olyat ami neked szól. Az egyik kedvencem!
A mai napon szóljon  itt egy megzenésített verse. Kiváló tolmácsolásban.

A vers világnapjára

reménytelenül

József  Attila

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március

JÓZSEF ATTILA

(AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...)


Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot

..................................

..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem

lenézett rám és nem emelt föl engem.

Ez a szabadság adta értenem,

hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.


Ugy segitett, hogy nem segithetett.

Lehetett láng, de nem lehetett hamva.

Ahány igazság, annyi szeretet.

Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.


Gyönge a testem: óvja félelem!

De én a párom mosolyogva várom,

mert énvelem a hűség van jelen

az üres űrben tántorgó világon.



1937. október

József Attila

Reménytelenül
Lassan, tűnődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

József Attila

A BOLDOGSÁG NYITOTT KÖNYV,
TESSÉK, OLVASSÁK

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy Ádám volt az első gaz.
'Sz azért nő alma, hogy szakasszon
almát a férfi és az asszony.
A földön annyi a jó dolog,
hát mért ne lennénk boldogok?
Az ember oly szelíd alak!
Ha nem piszkálják, nem harap.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy nincs elég tyúk, humbug az.
Egy kotlós százra terít szárnyat
és sok, ha egy nap falunk hármat.
S a tyúk ezért ha nem morog,
az ember gyomra mért korog?
Ez oly világos, mint a nap,
csak bele ne kotyogjanak.

Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
hogy huncut a kövér kopasz.
Hol híznak, ott baj nem lehet már,
a hájjal emberszeretet jár.
Hát sétálj, igyál, falj sokat,
mit komplikáld a dolgokat?
Az ember oly szelíd alak,
ha cirógatják, nem harap.

A rossz hányja, a rossz veti
az embert, - ez kijárt neki.
Magára zárta a kaput,
csak akkor volt jó, ha aludt.
Mert annyi rossz ösztön sodorja,
nem tud szeretni éhgyomorra,

mert nem sétál, hanem azon van,
hogy a dolgot komplikálja nyomban;
a boldogság jött, - ő meg elszaladt
hja, - buta volt és az maradt.

1934 [?]

JÓZSEF ATTILA
MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.