A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Babits Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. május 10., kedd

Babits Mihály: Himnusz Iriszhez


Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?
 Hol az ezer tárgy külön élete?
 (Szín a különség, különség az élet) -
 éj van s most minden tehén fekete.
 Belém esett a világ és lett oly vad,
 oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
 s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
 nincs semmi sem, csak semmi van,
 s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül
 ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
 Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
 meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
 Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,
 vágyaim súlya nyomja vánkosom:
 ah, nem békülök én unalmas ággyal
 s Morpheus karjai között
 Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!
 hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
 ezerszínű, uszályos, égnek éke,
 Irisz, kinek ruhája pávapelyh,
 Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,
 színek bontója, koszorús hajú,
 ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
 jer ontsd elémbe képeid,
 beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet
 és földi képet, trilliót ha van,
 sok földet, vizet, új és régi népet,
 idézz fel, szóval, teljes enmagam.
 Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
 s a daliával idézd fel lovát,
 aljas gonosztevőt, tudós diákot:
 a multak kövét érted-é
 csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,
 mint ásatagban egynémely tudós -
 De ha ráúntál multra és jelenre,
 színek bontója, légy nekem te jós:
 hiszen te fested, Irisz, a világot
 s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
 Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
 a jövő falát érted-é
 kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,
 világ költője, tarka mint virág,
 jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,
 mint az unalmas-egy-való világ!
 Vihar barátja, szép idő követje,
 Junó követje, koszorús hajú,
 világszínháznak kárpitos szövetje,
 jer, ontsd elémbe képeid,
 beszédes ívkapú.

Álomszárnyon
Fotó: Baggins



2013. november 26., kedd

Babits Mihály 1883. november 26

A vetkőző lelkek


Vladimir Kush

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezü fák.
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelid
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit.
Még e selymek közt, e remegő sok ujj közt uszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihúnytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb surolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh, mit ér a hús únt mezitelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihúnytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

2013. május 9., csütörtök

Babits Mihály

Őszinteség



Őszinteség... Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerü, mint az egyszeregy!...

Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.

Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?

A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.


Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap...


2013. március 29., péntek

Babits Mihály
Húsvét előtt


S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

2012. november 26., hétfő

BABITS MIHÁLY - 1883. november 26

Örökkék ég a felhők mögött


(Vallomás helyett hitvallás)

Az első könyvem első oldalára a "soha-meg-nem-elégedés" himnuszát írtam be. Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is elégedetlenül futok még, sokat szereztem, sokat el is dobtam, egy vállrándítással, gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek, soha le nem ültem egy pillanatra sem, gazdagságomban szegénynek éreztem magamat és fáradtságomban nyughatatlannak, nemcsak a könyvemben, homlokomra is fel van írva a "soha-meg-nem-elégedés. Futottam hősen, szüntelen, lélekzetlen, olykor szinte elbukni látszottam, s hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél... Mi tart fönn, mi a gyökér, amely nem szakad el, mely elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel? "A hit az élet ereje, az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz. Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne" Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak az eszemben, s vizsgálom, mit hiszek? Óh örökkék ég minden felhők mögött, kiirthatatlan optimizmus!

Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert "cél és értelem" emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.


S mégis hiszek, az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek amit el nem ér... Építse életünket, s ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!) - akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most már az Ész!


Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek, a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai. Igaz, ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom, de a harc is hozzátartozik, s az is hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen. Magunk is része vagyunk talán a vak erőknek, de ezt bízzuk csak a vak erőkre.



Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek, hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a múlt, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.


Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!


Én hiszek a testvériségben, a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba, másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk - holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.


Én katolikus vagyok, azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló, katolikus igazságban! Más szóval: hiszek igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elégséges az ami szükséges: ami itt és most szükséges.


Hiszek a feleslegben. Abban mi túl van családon és fajon, abban ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt is, de ez nem katolikus élet. A fal véd, de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...


Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és a pillanatból, mely katolikussá és a kozmosz polgárává avat, l'art pour l'art ez, és mégsem l'art pour l'art: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l'art pour l'art-ot, sem a naturalizmust, de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...


Hiszek a lélekben, mely szereti a világot, annyira szereti, hogy újra csinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve, nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké, mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában...


Calepa ta cala. Ami szép, az nehéz: az anyag ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai. Hiszem, hogy ez a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.


S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.


Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál, de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!

S ha néha elfáradok s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden. Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.

2011. december 30., péntek

ködszurkáló

"És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?

És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?"

/Babits Mihály/

2010. július 30., péntek

Babits Mihály: Isten gyertyája

Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak, kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég
bölcs, szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek, fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és milyen éj vize zúg lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?


2010. július 22., csütörtök

...újra a könyvtárban....



Babits Mihály

Ritmus a könyvről




(A magyar Könyv ünnepére.)

Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

Tudom én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.

De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!

Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.

Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.

Ki nélkül a nép csak feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!

Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!

Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,

az Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.

1929. tavasz

2010. április 7., szerda

Babits Mihály
Régen elzengtek Sappho napjai

A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedü-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.

Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az, aki
nem hallja meg testvére panaszát,
ha nem övé is? Önző a világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.

Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szive
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megúnt baján kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.

2010. február 7., vasárnap

Velence


Monet - San Giorgo Maggiore

Babits Mihály
San Giorgio Maggiore


Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a nyájas szerzetes vezette az utat
a toronyhoz, amely büszkén szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.

És ott hagyott magam, hol négy sarokkal égbe
kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat,
a szem kapaszkodik a harangkötelékbe
s végét nem érheti, s szédül, s ijed, kutat.

S egyszerre... fenn!... a menny gyulad ki kék világu
és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,
mely ég és víz között gyémántos fényben áll,

hol minden büszke ház uj szépséget kinál.
Lefelé, lefelé!... hamar!... a deszka koppan.
Egy perc... egy szédülés... a szív ijedve dobban.