Füst Milán

Őszi sötétség

I. 

NYILAS-HAVA 

Ősz van, korán sötétül és künn esik. 

Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. 

Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg, 

S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó, 

Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan 

Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószivü szellem, 

Idegen szellem közeleg s tengerzöld 

Szőlőfürtöt tart bús arca elé. 

Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik. 

Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek. 

Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni! 

Zúghat a szél most távol temetőknek 

Nedves sirjai közt és távoli erdők 

Bővizü, hüs csurgója bugyogva patakzik. 

S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi 

Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül, 

S búvik a gőzölgő szakadék tar bokrai közt 

Sok zöldszemü vadmacska s néhány veres ordas... 

S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény, 

Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé: 

Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora 

S mint szőlőfürt, oly áttetsző, szép, édes mellegyümölcse!... 

...Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre 

S reggel elhagyom ezt a gonosz, kegyetlen várost, ahol annyit szenvedék: 

Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan, 

Sírván jön elém lelkemnek alázata újból... 

S mint gyenge koró, amelyre leszállt az éjszaka baglya, 

Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...