“Legyen szíved, mely sosem válik kővé, legyen kedved, mely sosem gyullad haragra, és legyen érintésed, mely sosem bántalmaz.”
(Charles Dickens)

Fodor Ákos 

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,

amit nézel — vagy már csak

tudod: „ott” „az” „van”?

pénteki gondol...gondol...gondol...

ma is zene

A Véletlen Muzsikája

Egy szó -véletlen-...elindított egy keresést és ez lett az eredménye. :)

Magashegyi Underground: Dúdolni Halkan

Vasárnap hajnali hangulat

Fotó: Baggins

Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 

csak forgolódtam dühösen az ágyon, 

nem jött az álom.

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 

százig olvasva s mérges altatókkal.

Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 

Izgatta szívem negyven cigarettám. 

Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 

Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 

sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 

köröttem a családi fészek,

a szájakon lágy, álombeli mézek

s amint botorkálok itt, mint részeg, 

az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 

Te ismered a házam

s ha emlékezni tudsz a

a hálószobámra, azt is tudhatod, 

milyen szegényes, elhagyott 

ilyenkor innen a Logodi-utca, 

ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon. 

Az emberek feldöntve és vakon 

vízszintesen feküsznek

s megforduló szemük kancsítva néz szét 

ködébe csalfán csillogó eszüknek,

mert a mindennapos agy-vérszegénység 

borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk

s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 

melyet ébren szépítnek álmodozva,

de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 

minden lakás olyan, akár a ketrec,

Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 

és az alvóra szól a

harsány riasztó: «ébredj a valóra». 

A ház is alszik, holtan és bután, 

mint majd száz év után,

ha összeomlik, gyom virít alóla 

s nem sejti senki róla,

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 

valami tiszta, fényes nagyszerűség, 

reszketve és szilárdul, mint a hűség. 

Az égbolt,

egészen úgy, mint hajdanába rég volt, 

mint az anyám paplanja, az a kék folt, 

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 

s a csillagok

lélekző lelke csöndesen ragyog 

a langyos őszi

éjjelbe, mely a hideget előzi, 

kimondhatatlan messze s odaát, 

ők, akik nézték Hannibál hadát

s most néznek engem, aki ide estem 

és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 

s felém hajol az, amit eltemettem

rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig

bámultam az égbolt gazdag csodáit, 

hogy már pirkadt is keleten s a szélben 

a csillagok szikrázva, észrevétlen 

meg-meglibegtek és távolba roppant 

tűzcsóva lobbant,

egy mennyei kastély kapuja tárult, 

körötte láng gyult,

valami rebbent,

oszolni kezdett a vendégsereg fent. 

a hajnali homály mély

árnyékai közé lengett a báléj,

künn az előcsarnok fényárban úszott, 

a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 

előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása

s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 

halk női suttogás,

mint amikor már vége van a bálnak 

s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol 

látszott, amint a távol 

homályból

gyémántosan aláfoly 

egy messze kéklő, 

pazar belépő,

melyet magára ölt egy drága, szép nő 

és rajt egy ékkő

behintve fénnyel ezt a néma békét. 

a halovány ég túlvilági kékét,

vagy tán egy angyal, aki szűzi, 

szép mozdulattal csillogó fejékét 

hajába tűzi

és az álomnál csendesebben 

egy arra ringó,

könnyűcske hintó 

mélyébe lebben

s tovább robog kacér mosollyal ebben. 

aztán amíg vad paripái futnak

a farsangosan-lángoló Tejutnak 

arany konfetti-záporába sok száz 

bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,

az égbe bál van, minden este bál van 

és fölvilágolt mély értelme ennek

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 

tündérei hajnalba hazamennek

fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig. 

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 

ezen a földön, mily silány regéket, 

miféle ringyók rabságába estél,

mily kézirat volt fontosabb tenéked, 

hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél 

és annyi rest éj

s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

jaj, ötven éve tündököl fölöttem 

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 

Szóval bevallom néked, megtörötten 

földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 

de pattanó szivem feszitve húrnak,

dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 

annak, kiről nem tudja senki, hol van, 

annak, kit nem lelek se most, se holtan. 

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 

úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 

hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 

vendége voltam.

Mezőkeresztesi darabjaim

Érdekes, furcsa mixe volt ez a két mezőkeresztesi nap az emberek szórakoztatásának. Nem igazán az ízlésemnek való, de mi is része voltunk és jól éreztem magam. ( Persze volt egy nagy hiányérzetem, ami valahogy a sors szeszélye folytán az is maradt...) Sok-sok képet készítettem, de ezeket szeretem. 

Az egy álmai

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok 

és neki az érdeke más 

s az igazság idegállapot 

vagy megfogalmazás 

s mert kint nem tetszik semmi sem 

s mert győzni nem lehet a tömegen 

s ami szabály, mind nélkülem 

született: 

ideje volna végre már 

megszöknöm közületek. 

Mire várjak még tovább, a jövőt 

lesve alázatosan? 

Fut az idő, és ami él, 

annak mind igaza van. 

Én vagy ti, egyikünk beteg; 

és mégse nézzem a fegyvereket, 

hogy szeretet vagy gyűlölet 

közelít-e felém? 

Ha mindig csak megértek, 

hol maradok én? 

Nem! Nem! nem bírok már bolond 

szövevényben lenni szál; 

megérteni és tisztelni az őrt 

s vele fájni, ha fáj! 

Aki bírta, rég kibogozta magát 

s megy tőrök közt és tőrökön át. 

Ketten vagyunk, én és a világ, 

ketrecben a rab, 

mint neki ő, magamnak én 

vagyok a fontosabb. 

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, 

az értelem szökik, 

de magára festi gondosan 

a látszat rácsait. 

Bent egy, ami kint ezer darab! 

Hol járt, ki látta a halat, 

hogyha a háló megmaradt 

sértetlenűl? 

Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik, 

s ha kiderűl! 

Bennünk, bent, nincs részlet s határ, 

nincs semmi tilos; 

mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, 

se jó, se rossz. 

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott 

még rémlik valami elhagyott 

nagy és szabad álom, ahogy 

anyánk, a végtelen 

tenger, emlékként, könnyeink 

s vérünk savában megjelen. 

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak 

ott lehetünk szabadok! 

Nekünk többé semmit sem ad 

ami kint van, a Sok. 

A tömeggel alkudni ha kell, 

az igaz, mint hamu porlik el; 

a mi hazánk az Egy, amely 

nem osztozik: 

álmodjuk hát, ha még lehet, 

az Egynek álmait!

SWEET CHILD O' MINE - Guns N' Roses (Harp Twins) Camille and Kennerly

A BARÁT

A barát pontosan figyel arra, ami engem bensőleg megindít. Bensőmre figyel, hogy felfedezze életem alapdallamát, hogy érzékelje, hol és hogyan rezdül és csendül meg életem. És ha ezt a dallamot elfelejtettem volna, mert a hétköznapok kihívásai miatt eltávolodtam magamtól, akkor a barát újra eljátssza nekem. Újra érintkezésbe hoz saját magammal, igazi énemmel. Visszatükrözi, aki vagyok.

/Anselm Grün/

Barát. Szent szó nekem, mert abból csak egy van. Mármint az igaziból. Nem is nagyon szeretem használni csak azok vonatkozásában akik igen közel állnak hozzám. Ehhez egy kezemnek a fele is elég. Mindenki mást gondol erről a szóról és magáról a tartalmáról is. Fárasztó amikor magyarázkodnom kell emiatt, és szomorú amikor nem tudják elfogadni, hogy én így gondolom. 

Szeretet van persze és annak is vannak szintjei. Az pedig, hogy ki hol helyezkedik el ezen a skálán... 

Hálás vagyok a barátomért és azokért akik szó nélkül érzik lelkem rezdüléseit!

Álmodtam egy álmot

A mai medicina! :)

Fotó: Baggins 

Köszönöm István! :) 

Gárdonyi Irodalmi Fesztivál, szubjektíven, bagoly szemmel