ByeAlex - Ősz

versforgás

Ma délutáni bolyongásom eredménye Tóth Krisztinával kezdődött, Lackfi Jánossal folytatódott és  Finy Petrával végződött.

Tóth Krisztina

Felejtő

Kering a Föld, álmában nem érti meg a végtelent.

Forog kéken, üres tájfunokat teremt.

Alszik, benti szeme a régi magmába lát át,

szivacsos belsejébe huzatot suttognak a bányák.

Lebeg a felejtő Föld a tőzeges féltekékkel,

erdőtüzeket próbál gyújtani minden éjjel.

A Hold felől jól látszik, hogy felejt,

nagy, fénylő tárgyakat a világűrbe ejt.

Lüktet rajta az Egyenlítő homlokpántja,

lombok közt verejtéksíkos autópálya.

Jobb és bal félteke illesztgeti össze a múltat:

újramondja a lucskos háborúkat.

Ügyet se vet a behallatszó jelenre,

gömbhéjában villámok futnak egyre,

gomolyfelhőt, migrénes port terelnek,

pulzál a víz és a piramissejtek,

az üres autópályák zümmögő axonok,

alszik, vakon felejt, völgyeket vigyorog,

szemei árapállyal pislogó tengerek,

szakad a nyálfonál, a völgyhíd megremeg

és a hajnali ködben a mélybe száll a busz,

jeleket küld tovább a topáz talamusz,

alszik a Föld, felejt, alszik, felejt keringve,

émelygő, lassú álma emberrel telehintve,

skizofrén, kérges arc, bolyongó látomás,

halott vizek színén lebegve úszó záptojás.

Lackfi János

VERS A MADÁRSÁGRÓL

Fenn a madárlesen ülök

És újmadárul füttyögök

Leplezni cseppet sem tudom

Enyhe ember-akcentusom,

Dalaimban többnyire van

Valami tán madártalan,

Amint némi madáros is,

Csak remélem, hogy nem hamis.

Madárkodás nem kenyerem,

A madár virtust ismerem.

Madár himnuszra ébredek,

És madártejjel festeget,

Fenyegető, nagy fényeket

Madár tájra madár ecset.

Madárvér hányszor ontatott

Emitt a madár ugaron,

Számkivetetten jár madár,

Ott, ahol már madár se jár.

A szembeszéllel szembeszáll,

Sörét kaszál, fogy a madár.

Bár erdeink határain

Túl is madár szót hallani,

De rajtunk madár átok ül,

Nézzük egymást idegenül.

Madár madárnak farkasa,

Nem anyánk a madár haza.

Ritka az is, hogy pár madár

Zsivajgó rajba összeáll,

Madár madárnál madarabb,

Egymást cibálja mind a rab.

Madárharapást csőrivel,

Míg nagyobb madár nem visz el.

A madár nemzet óhaja

Ősmadaraknak óhaza,

Hív a haza, talpra, madár,

Madár földön ki-ki megáll.

Ki hígmadár, ki mélymadár,

Amerre tárul a határ.

Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,

Idegen tollam veszthetem,

Aki madár, nem tart velem.

Finy Petra

Az olyanok, mint ő

az olyanok, mint ő

beszéd helyett mutogatnak,

az olyanok, mint ő

szeretik, ha morzsa maradt a szájukon,

az olyanok, mint ő

a tökéletes szimmetriát útálják,

az olyanok, mint ő

temetéseken táncolnak,

az olyanok, mint ő

világosban gyertyákat gyújtanak,

az olyanoknak, mint ő

a kockás papír börtön,

az olyanok, mint ő

a tüsszentést imádják,

az olyanok, mint ő

cigarettafüsttel rajzolnak,

az olyanok, mint ő

üveggolyót néznek TV helyett,

az olyanok, mint ő

nagyon hiányoznak nekem.

απαλλαγή, συγχωρήσει

Nehezen indul el a reggel, még mindig a választások mocska kísért... aztán látni azt, akitől minden eredt, amint barátian beszélget a főnökkel. Meg is kérdeztem magamban, hogy most ezzel  mi a célod Uram? Mai feladat...pedig de hosszú lesz még ez a nap sok-sok munkával ami nem fizikailag lesz megterhelő, de igyekszem most gyorsan felszívni magam.

No és megpróbálom magam ehhez tartani:

aphiémi

Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.

/Müller Péter/


Sajnos volt még egy szomorú momentuma a mai reggelnek. Két csepp vér és sok-sok toll a könyvtár ámbitusán. Belemászott a lelkembe rendesen... :( 

GUILLAUME APOLLINAIRE

A MEGSEBZETT GALAMB ÉS A SZÖKŐKÚT
LA COLOMBE POIGNARDÉE ET LE JET D'EAU
Radnóti Miklós fordítása

Reményik Sándor- ŐSZI MORFIUM

Bede Mária: Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja amit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők, patakok sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.

Baksa Soós János : Nagy Horizont