Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek csíz üzenget,
S mit a szél ujja a fákon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja amit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők, patakok sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban is reája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése