Kétféle óhaj

Fotó: Baggins

Erről a friss tavaszi fotóról jutott eszembe:

„Gyere velem repülni” – szól a darázs a virágnak.
„Tapadj az ágra mellém” – szól a virág a darázsnak.
/Weöres Sándor/

Szokás szerint búvárkodtam kicsit és erre az elemzésre találtam.

Ez a két sor a házasság lényegi drámáját érinti meg. A darázs is, és a virág is kér valamit a másiktól: azt kéri, legyenek együtt. Miért? Mert szeretik egymást. Nem érdekkapcsolatról van szó, nem pusztán a túlélésről, akkor nem kérnék az állandóságot, akkor bármelyik megtenné – hanem az egyetlen társ állandó társaságára vágynak.

Szeretetükben olyan együttlétre hívják a másikat, amire az nem képes. A virág nem képes repülni, a darázs sem képes egy helyben maradni. Nem képesek a másik kérését teljesíteni, sőt, még ha nagy szerelmükben meg is akarnák tenni, elveszítenék önmagukat. Már többé nem lennének ugyanazok, önmaguk, hanem csak a másik által akart létezők lennének. Miért kérnek hát ilyet? Mert eddigi életük és tapasztalataik alapján az a boldog élet, ahogy éltek. Nem erőszakot akarnak a másikon, hogy éljen úgy, gondolkodjon úgy, mint én. Az nem szeretet. A röpülés eddig megtapasztalt boldogságára akar hívni a darázs, s az állandó együttlét biztos boldogsásra akar hívni a virág. A saját életük alapján joggal hívják saját életmódjukra a másikat, jót akarnak a másiknak.

A valódi találkozás után derül ki, hogy mit is kérnek a másiktól. Akkor reménytelen az egész? Marad a távoli csodálat, vagy az alkalmankénti partnerek? Marad a sóvárgás? Komoly gyötrődés következik be a szerelmes életében: kérdőjelek közé állítja eddigi életét, szerelmében az önelvesztés sem fájna eleinte, kiábrándul a házasságból, észreveszi a szerelemmel indult kudarcokat, meginog identitása.

Ha szeretik egymást, és együtt akarnak élni, be kell látniuk, hogy a másik más: más a neme, a családi háttere, a világnézete, érzelmei, tapasztalatvilága, Istennel való kapcsolata… A másik más, és önmagát adná fel, ha úgy élne, mint én. Maradjon a darázs darázsnak és a virág virágnak egy életen át! Együttlétükre az egyetlen megoldás: a kizárólagosság. Más darazsat nem enged be a virág, és a darázs sem keres másik virágot. Másságukban élnek együtt, s olykor a darázs enged alaptermészetéből, s a virág mellé tapad az ágra, és a virág is enged állandó ott-tartó vágyából, és csodálja párja dinamizmusát. Az együttlét nem jelent állandó fizikai együttlétet, de igenis jelent állandó szellemi együttlétet: a szerelmem tekintetét érzem magamon egész nap, hallom a hangját és érzem az illatát.

S ha elkezdik az ilyenfajta együttlétet, már nem is az eredeti kérésükre figyelnek, hanem az indítékra: szeretetre. És érik a lassú belátás, hogy mennyivel gazdagabb így a mi együttlétünk. Én vagyok több, ha engedem a másikat önmagának lenni, és ez életfogytiglani gazdagodást és életfogytiglani feszültséget is jelent. Isten a maga végtelen intelligenciájában ilyennek találta ki a virág és a darázs együttlétét, s csak az érez rá az isteni ötletre, aki belezuhan - kizárólagosan.

Dr Papp Miklós