Babits Mihály: Himnusz Iriszhez

Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?

 Hol az ezer tárgy külön élete?

 (Szín a különség, különség az élet) -

 éj van s most minden tehén fekete.

 Belém esett a világ és lett oly vad,

 oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog

 s a lelkem indus bölcseségbe olvad:

 nincs semmi sem, csak semmi van,

 s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül

 ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!

 Sokszorzó lelkem veled nem elégül,

 meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.

 Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,

 vágyaim súlya nyomja vánkosom:

 ah, nem békülök én unalmas ággyal

 s Morpheus karjai között

 Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!

 hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,

 ezerszínű, uszályos, égnek éke,

 Irisz, kinek ruhája pávapelyh,

 Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,

 színek bontója, koszorús hajú,

 ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,

 jer ontsd elémbe képeid,

 beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet

 és földi képet, trilliót ha van,

 sok földet, vizet, új és régi népet,

 idézz fel, szóval, teljes enmagam.

 Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat

 s a daliával idézd fel lovát,

 aljas gonosztevőt, tudós diákot:

 a multak kövét érted-é

 csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,

 mint ásatagban egynémely tudós -

 De ha ráúntál multra és jelenre,

 színek bontója, légy nekem te jós:

 hiszen te fested, Irisz, a világot

 s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?

 Idézd fel, amit még egy szem se látott: -

 a jövő falát érted-é

 kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,

 világ költője, tarka mint virág,

 jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,

 mint az unalmas-egy-való világ!

 Vihar barátja, szép idő követje,

 Junó követje, koszorús hajú,

 világszínháznak kárpitos szövetje,

 jer, ontsd elémbe képeid,

 beszédes ívkapú.

Álomszárnyon
Fotó: Baggins