Kaffka Margit: A város 

I.

Haloványselymü reggel, felhős fény, szőke színek,
Lenn ódon, szürke minden, meleg szépiabarnával árnyalt,
Torpad zömök pillére sok régi, régi háznak.
Palakockákkal mustrás az esővert, ó kövezet.
- Alattam utcák és tornyok és fellegvár messzi képe,
Sulyos kőhidak át a platinafényü vizen. -
E roskatag, királyi város méla pompája izen:
- - Sok csiklándón uj látásnak ma friss idegekkel elébe! -
Az erkélyen teritve... Itt űlök zsibbatag
Álom, s fürdő után még, lágy távolokba nézve,
Napfénycsik szállal át -, beletáncol a mézbe -
Jó volna itt maradni békén. De nem szabad!

II.

Árkádos ut, faragott, régi kövek!
Nosza! Két búzgó szemembe venni
Óbetüs irást, ives kapuboltot,
Mindent!
Lallala! Megindultam, hát menni!

Gyorsan, iránytalan! Most felfedezek!
Ott térré tágul az utcasarok,
Ó -, jobbra a viz már hidtorony, oszlop,
Ormok, kupolák! nem!
Mert én most balra akarok!

Én odamegyek most, ahová akarok,
Nincs, ki zavarjon, sürgessen, vigyen,
Társ, akit féljek, hogy én zavarok,
Ha jobbra -, ha balra -,
Jő nekem egyedül, igen, igen!

Itt templom, ott hidak -, itt tornyok, ott ormok!
Két árva szemem! Sok sulyos Ígéret!
Dologra! Látni! - Ó, mindjár megyek én
Ide is, oda is.
Csak hadd űlök le kicsit! Hadd nézek, nézek!

III.

Ni! A régi tanácsház órája az ott,
A Havlata Pavlata regés remeke!
Megvárom! Még öt perc -, még három, kettő!
Ver zengve -, s kijönnek, mind a tizenkettő,
Az apostolkák sorjába, körbe,
Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel.

És hosszu, vontujju, vézna kezükkel
Megáldanak engemet, az idegent is,
Keresztet irnak és tovalengnek.

A halál azalatt egyre csenget.
"Ne még!" - könyörögnek balrul a szobrok.
A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiuság tükörrel.

De ö "Igen!"-t bizonygat kis váz-fejével. - - -
Ám vége! Elverte sorát az óra,
S a végső mozdulatba merevül Áldál, Halál,

Amig uj óra száll.

IV.

Mélyülő ivek elnyult, denevérszinü árnya,
Szilánkba - tört fénysávok a kőmozaikon már,
Csengve koccan a lépés a barna padsoroknál,
Csalóka távlatok a tömjénködös homályba.

Benn bágyatag, fehér csipkékben a nagy oltár,
Mély fakóarany derengés, halk mise-bűvölet,
Álmatag, messzi sárgák, zárkózott lilaszinek
Közt selymes, zümmögö hipnózis lágy fénypalástba járkál.

Smaragd és rubint az ablak. Ó gyermeki, régi hitek!
Pirosban láttam a poklot, izzó tűzbarlangjait én,
- Hűs légutat híg lebegést a csillagok éji közén
A kékben. - És vértanu - dicsfényt jelentett a zöldszin üveg

Gyöngén egymásra - tett kis forró tenyereim közén
Igy lüktetett a vér át, zsibbatag test-delej áram
Szent voltam, sulytalan, lélek a zsongó áhitat-árban,
Míg félcsukott pilláim fátylán így káprázott át a fény. - -

V.

A várfal tornya. - Jön kulccsal ifju parasztasszonyka,
Megy előttem gyertyával horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
"Éhbörtön és kinzóház és vesztőhely volt e torony!"

"Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszu kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, igy sorba -, leeresztették."

Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit;
- "Ült, foglalt, konspirált -, s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig,
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja -, s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.

Valóban, ez ölnyi köfal, e sulyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyit ki azóta, hány profúnl kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek -, sorát e versnek -, tán ráfogás, szinfal az egész!

- Ki! - - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiu trónol fáskamaraküszöbén, deszkaládán,
Zöldharisnyás, porostérdü. Gajdol játszós - komolyan ott,
Kezébe' hosszu, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.

VI.

A ghetto-temető ez, az ősi halott-negyed. - -
Földette, feketült sírkő, korhadt, fehér csont felásva,
És elrakva -, mert szűk a hely már -, zsufoltan egy a másra,
Százados, nevetlen holtak -, cserélve gyermek, öreg,
Rokonok, idegenek,
Kalmár, alkimista, lévita rakásra.

Még esőtől nedves a ribesz. - Halk zöldje hogy összefog!
Vadócon és lazán bebokrozta már az alját,
Kis gyöngédleves ága a vésett betükbe lankad, - -
Nagy, tétova pazarság! Levél, kő, név -, mennyi sok!
Hogy cikáznak néma gyíkok, - -
És némán alkimista, lévita mind hogy hallgat!

Egy kavicsot -, tiszteletül a törzs cimerjelébe itt!
Nagyhirü rabbi Lew, csillagok utja - tudója e holt,
- - Komoly, középkori zsidó -, sápatag, hátba hajolt,
Pihenésül sötét, eleven szeme a teleskóba kémlelt,
Bár dolga után, csendesen éldelt,
Okos kalmár, (titkos alkimista,) szent lévita és
Tiz gyerek apja volt.

VII.

- - És énbennem e percben olyan nagy a tisztelet.
Lelkem legmélyén vallom: (és nagyon csendesen lépek,)
- E sok régvolt idegennek, minden névtelen névnek.
Minden elmult időknek, minden igaz halálnak,
A tudva-befejezésnek, akarva-elnyugovásnak,
önnön sorsomnak is, a látva-magamravettnek,
(Mert egyetlen fóruma, é n, a fölöttem-itéletnek,)
- És a csendnek, a mosolynak, az alázatos beszédnek,
A mély, komoly, egyszerü, kicsinybe-elmerült létnek,
(Mert nem büntet, nem áld; csak elhalad s elfeled,)
Őnmagáért-való fazöldnek embersirok felett
És párzó, vizes gyikoknak a temetőfalon,
Mindennek -, nagyon
Adassék tőlem e percben tisztelet!

VIII.

Szikrázó virág-szinfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökőkút-szivárvány íve -, márványpad, nyirott bokor; - - -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,

Rózsaszin délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zűmmögő nyüzsgés. - -
Lenn, messze alattam a város, a város. - -

Top, Top! - - A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenkint görcsösen előrefeszíti a botot.

Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen. - - -
Megint vár -, liheg. Most a virágokat szemléli -, s mosolyog.
A kút nimfáin is tünődik soká -, mert aközbe pihen.

Kedves! Mint egy gyerek! - Virágai kőzt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? - -
Hálisten elhaladt -, nem látott. Megmentve néki e magány!

IX.

Jaj! - Már lámpák gyúlnak a homályban. -
Jaj, messze morajlik az idegen város.
Mi lenne -, ha feledném a hotel nevét?

Jaj! Gyorsan sok zegzugos utcán!
Úgy botlom a görcsös kövekben.
Kisboltok elött bámész, rossz-arcú népek. -

Jaj! Miért is futok én itten? - -
Mi közöm ide? Mim van itt nékem?
Nem követ nyomon valaki - mögöttem?

Jaj! Egy utcácska még -, kettő -,
Ott kiérek. Ott robogás van,
Fény, villamoskocsik, emberek, élet.

X.

Már itt. A portás mosolyogva köszönt.
Intim kávégőz, füst -, a pincér sürög, szalad,
Aranyos tükrök, zaj, vitatkozó beszéd,
Ujságok szanaszét -,
Jó biztonságos fény. Jó meleg kultúraszag.

És fenn a hotelszoba. Ma odatartozom.
Ott hozzámtartozók: írás, könyv, ruha, csomag.
Ó -, otthoni csomagok -, és otthoni gondok,
Érdekek, undorok; vágyak, bolondok!
- - Most vetköztetik le a kisfiamat.

Otthoni szobám. - Ott most lámpa nem ég,
Homályban az asztal, a kályhasarok. -
Ott halotti csendben a jövőmre várnak,
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.

                                                                              Köszönöm a fotókat Juhász Ferenc!!! 

esti hogyis

Már megint annyi minden történik... és én csak kapkodom a fejem... próbálok haladni, de nem érzem, hogy előbbre jutok...pedig igen. Jégkirálynő... nem szeretem állapot, remélem nem tart túl sokáig.
Itt ez a jó kis zene és ez az ember aki most bármit gitározik csendesen, finoman, jó a lelkemnek.
Hálás vagyok érte, hogy van... persze a gitárról eszembe jut Horváth Feri barátom, akit a megfelelő időben "kaptam" mint Balla Zsoltit a gitárművész fotóst... mindenkinek megvan a helye... :) Aztán meglátjuk jövő héten hogy muzsikálja bele magát a lelkembe egy másik nagyszerű ember...
Na csak derűsen...
Legyen ez a mai vers:

József Attila

SZÉP CSÖNDESEN ALUDJ

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.

1925. ápr. eleje

Rácz Gergő - Rajzolj meg!

Egy újabb dal, ami jött...

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Polyák Lilla - Karcolás

Egy jó kis dal egy nagyon jó videóval... :)

Babits Mihály: Himnusz Iriszhez

Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?

 Hol az ezer tárgy külön élete?

 (Szín a különség, különség az élet) -

 éj van s most minden tehén fekete.

 Belém esett a világ és lett oly vad,

 oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog

 s a lelkem indus bölcseségbe olvad:

 nincs semmi sem, csak semmi van,

 s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül

 ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!

 Sokszorzó lelkem veled nem elégül,

 meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.

 Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,

 vágyaim súlya nyomja vánkosom:

 ah, nem békülök én unalmas ággyal

 s Morpheus karjai között

 Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!

 hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,

 ezerszínű, uszályos, égnek éke,

 Irisz, kinek ruhája pávapelyh,

 Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,

 színek bontója, koszorús hajú,

 ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,

 jer ontsd elémbe képeid,

 beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet

 és földi képet, trilliót ha van,

 sok földet, vizet, új és régi népet,

 idézz fel, szóval, teljes enmagam.

 Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat

 s a daliával idézd fel lovát,

 aljas gonosztevőt, tudós diákot:

 a multak kövét érted-é

 csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,

 mint ásatagban egynémely tudós -

 De ha ráúntál multra és jelenre,

 színek bontója, légy nekem te jós:

 hiszen te fested, Irisz, a világot

 s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?

 Idézd fel, amit még egy szem se látott: -

 a jövő falát érted-é

 kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,

 világ költője, tarka mint virág,

 jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,

 mint az unalmas-egy-való világ!

 Vihar barátja, szép idő követje,

 Junó követje, koszorús hajú,

 világszínháznak kárpitos szövetje,

 jer, ontsd elémbe képeid,

 beszédes ívkapú.

Álomszárnyon
Fotó: Baggins

Bozók

Ma többször megérintett, mint egy fuvallat gondolatban Bozók Feri neve. Estére már elég erősen, így Holt költők társtalansága elő, belelapoz, olvas, olvas... Legyen ma a Kísértetfalu...


KÍSÉRTETFALU
  
         "vagy vedd példának a piciny fűszálat:
          miért nő a fü, hogyha majd elszárad?
          miért szárad le, hogyha újra nő?"
                                                        (Babits)

Üres falakra bámulok meredten:
kihalt az utca, hol gyerek lehettem.
Hová omoltatok, papák, mamácskák?
Ti fűszál-életű kicsinyke bástyák?
Miért kaszál füvet halomba, rendbe,
egy szorgos, ősi kéz a végtelenbe?
Nézd: integet felénk fűszálnyi árnyuk.
Miért vagyunk, s miért megyünk utánuk?

Szabó Balázs

Szabó T. Anna
FÁK

Fák nevét olvasom most: vasfa szivarfa puszpáng
kocsányos tölgy cukornyír berkenye tiszafa —
szálerdők lombos erdők fenyőfák vonulása
tűlevél roppanása rézsútos fény szaga
elnehezült gyümölcsfák részeg dongás a fűben
pikkelyes kéreg résén szivárgó gyantacsepp
sokszemű sima törzsek bámul a néma erdő
tavaszi nyirkos földszag ágak közt fellegek
szélnyikorgatta gyertyán vergődő nyír sírása
sodrásban fűzfa ága alámosott gyökér
holdfénytől kába bükkfák lélegzet jár a lomb közt
odú esővíz fészke rezgőnyárfán a szél
toboz zölddió íze olvadt akácfaillat
az ingoványon éger sírokon ciprusok
földön platánfa kérge pörgő juhar-propeller
szirom szitál fehéren esőhang lomb zuhog
egyetlenegy fenyőfa sűrű erdőzúgása
egyetlen öreg hársfa ragadós mézszaga —
a korhadékony törzsek a fénybe tárt levélzet
a gyökér közt sötéten furkáló éjszaka —
időm hozzájuk mérem lassítom szívverésem
tudja őket a csontom a bőröm a szemem
nem név de íz szag emlék sóvárgás közelükre —
tág létük érintését könyv nélkül ismerem.

/forrás: http://szabotanna.com/versek/szabo-t-anna-fak/ /

Anyák napjára