de az aztán...

Ma reggel kissé zaklatottan ébredtem, mert nem sikerült "kidolgoznom" magamból az elmúlt napok apró kis bosszúságait. Minden ember más és hiába próbálom megérteni, hatással van rám. Pedig tudom, hogy annyit kellene tennem, hogy kézbe veszem, körbenézem és elengedem.
Fekete István gondolatok jutnak az eszembe. (mostanában elég gyakran) ...hátha segít. 

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen!

Az értelem, a tudás és a lélek a miénk. Az Istentől kaptuk. Örökbe. De még ezekkel is azt teszünk, amit akarunk. Csak egyszer be kell számolni róluk..., hogy mit csináltunk velük.

Én nem szeretem az erejükben dölyföseket, mert tudom, egyszer úgyis elesett és szomorú lesz mindenki. A kemény tekintet: alázatos és révedező lesz, a parancsoló hang: lágy és kérő. Az ököl: kinyújtott, reszkető tenyér.

Az emberi társadalomban apró érdekekért vajmi gyakran föláldozzák jótevőiket azok, akik a cserbenhagyott jóságából éltek.