"A KÖDLŐ, HIDEG HEGYEKEN TÚL"
A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
tűnt, halovány arany nyomán
hajnal előtt hadunk elindul.
Bűbájt tudott sok régi törp,
csengőn csapott a nagy pöröly le,
hegy odva tág termein át
az éj örök csendjébe törve.
Lidérclordnak, tündekirálynak
arany marhát, kincsgarmadákat
formáltak itt, fényt lopva, mit
kardmarkolat gyöngyébe zárták.
Ezüst násfára csillag olvadt,
koronára lángot koholtak:
sárkány tüzét, s lett láncos ék
fényéből a napnak s a holdnak.
A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregén túl
a kincs után, jussunk jogán,
hajnal előtt hadunk elindul.
Serleget munkált mind magának
s aranyhárfát; hol ők tanyáztak,
más nem lakott, s a dal, mely ott
csendült, nem ért fülébe másnak.
Fenyők zúgtak a meredélyen,
szelek nyögtek a szörnyű éjen.
A tűz ömölt, a lángja ölt,
a fák lobogtak fáklyaképpen.
Harangok kongattak a völgyben,
emberek néztek fel gyötörten,
sárkány dühe, mint tűz lehe,
tornyot, tetőt földre söpört lenn.
Füstölt a hegy a hold alatt,
döngést fülelt a törphad,
s futott ki mind, ott veszni kint
egy láb alatt, a hold alatt.
A ködlő, hideg hegyeken túl,
mély barlangon, tág üregen túl
- miénk a kincs, s az lesz megint!
Hajnal előtt hadunk elindul.
/Tótfalusi István fordítása/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése