Csák Gyöngyi

AZ IDŐ VÉREMBEN BUZOG

Hány lányból, asszonyból vagyok összegyúrva,
testem barlangfalán kiknek a génjei cseppkövesednek,
egyre szélesebb sávot foglalva el gyémánt-ragyogásban?

Kiket folytatok? Hány szerelem lobogott évezredek
ormán, bennem bízva, hányan égtek el önemésztő

tűzben, hogy poraikból egyetlen porszem épüljön

csontjaimba? Honnan eredek, miféle szenvedélyektől fűtve

mozdulok?

Kik remélnek bennem? Kik néznek szemeimmel, mert

ismerős

a múlt? Heveny láz tombol tudatomban,

Az idő véremben buzok.

Hány lányból, asszonyból tobzódik lényem, kiknek a

lényegét játszom el szerepeimben a korhadt, süllyedő
színpadon? Mert mintha tegnap történt volna, és velem,
minen ami történelmi volt.

Kiknek a bűneit cipelem emelt fővel tér-idő

ingoványába vetve?

Kiknek erényei büszkítik arcom, hogy nem járok

ily korban sem szememet lesütve?

Vagyok-e én külön világ, míg holtak támadnak fel

bennem?

Van-e arcom? Az én arcom-e,

amit a pillanat most kap lencsevégre?

Gazdag vagyok,

saját temetővel, sok temetetlen holttal,

közéjük feledkeztem l e n n i,

ne felejtsem el, mit is akartam.

Ki folytat engem?

Kik teremtődnek általam?

Ha több nem is,
testem az idő rostájába: útlevél,
anyag vagyok,
szakadék fölött folytonosság.

Szerelemverítékem ím a harmat -
halál embert el nem altat.