Komáromi János

a mosolyt őrizd

elenyésznek gördülő-idő örök-percei

csak annyi marad 

mint kesernyés füst nyomán 

hiába-száradó könnyek a szemben

mégis kitörölhetetlenek szilánkokra hasadó életemben

csenddel beszőtt emlékképek

lassan fátyolossá váló régi-égi fények

a földről már távolodó

még visszanéző páros-lélek

üzen most nekem:

hagyd a bús-szomorú emlékezést

felejtsd el az összegyűlt fájdalmadat

mind csak a Lét harmatcseppjei

a Lét alkonyán belőlük semmi nem marad

csak a mosolyt őrizd

csak arra vigyázz

égesd múltat-őrző örök Mindenség falára:

a szerető-lélek sohasem marad magára

egybefonódik most

mi szétszakadni látszik éppen

a távolság semmivé lesz

a megtisztult fényben