Pilinszky / I./

Egy lírikus naplójából
(Új Ember 1972. július 2.)

Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése. Némi "filozófiával" azt mondhatnám, hogy ezer tetszetős tévedés se pótol egyetlen igaz gondolatot se súlyban, se erényben.

A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a "pálya" minden nehézségét, és a "véletlenek" esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat "bemérhető" részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi "szorgoskodásnál". A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.

A valódi cselekvés mindig minőségi, a mennyisége - ha nem is elhanyagolható - alárendelt szerepet játszik. Ezért olyan nehéz: bizonyos értelemben úttörés, mindig szűzföld meghódítása, mindig a "gyémánt szívébe" tör.

Valóban jót cselekedni éppoly nehéz, mint valóban jót tenni. A jótett ugyanis nem jótékonykodás. A felebarát bajának nem tüneti ápolgatása-kezelgetése. s főként nem tulajdon lelkiismeretünk megnyugtatására szolgál. Az ilyen "jótett" nem jótett. Igazi jótett egyedül az, ami valóban segít is a másikon. Ehhez azonban erő kell, figyelem, a másik bűnének és nyomorának teljes és maradéktalan átélése. Szembenézés az elviselhetetlennel. Szembenézés a kibírhatatlannal. A bevallhatatlanul súlyos nyomorúsággal. Szembenézés - és azonosulás vele..

(...)

A fentebb leírt két "alaptétel nem kevésbé áll a "művészi cselekvésre". Itt is érvényes, hogy a való lépést semmi se pótolja.(...) Ezer közepes verssor nem ér fel egyetlen telitalálattal. Mi több: bőség, valódi bőség is csak ebből a valódi forrásból fakadhat; az egyetlen, igaz, tiszta forrásból.

(...)

Ebben a fölismerésben azonban egy másik is bennefoglaltatik. Az, hogy a "telitalálat" nem sürgés-forgásunk gyümölcse, hanem minden odaadó figyelmünk ellenére: kegyelem. Ahogy a valódi munka, a valódi jótett is az. Rejtett, mélységesen koncentrált, majdnem észrevétlen és alázatos.
Egyszóval: tiszta kegyelem."