Komáromi János

szólni

robbanni kéne
kavarni nagy vihart
elfújni minden álmot
csinálni valóság zivatart

dörögni fellegekben
villámokat földre szórni
áztatni földre hullt könnyekkel
és egyet sem szólni

vagy mégis inkább
kinyitni a szavak szelepét
elmondani a világnak
mi bántja az ember-gyerekét

szavakat formálni
mint ahogy a pék kiflit csinál
és remélni
hogy valaki figyel majd rám

megmutatni őszintén
mi forr belül
na hát... ez az...
ami ritkán sikerül

a szavak nem úgy viselkednek
mint a tészta
nem oly engedelmesek
és akad köztük léha

némelyik értelmét
mindenki másként hallja
nem úgy érti a hallgató
ahogy a "mondó" akarja

így gyakran sebez
egy simogatási szándék
haragot szülhet a szó
mit békítőnek szánnék

érthető és félre érthető
minden kimondott és leírt betű
semmi nem olyan világos mint a Nap
és nem oly egyszerű

mégis szólni kell
mert a szavaktól csak a csend mond többet
ha közölni akarunk valamit
hát töltsük meg szavakkal a csöndet

ha szerető szívvel hallgatják
amit átadni akarunk
megértés nélkül
biztosan nem maradunk

azután ha már szó-formában öntve
minden érzés és gondolat
átadhattunk mindent
ami lelkünkben fogant

érezni fogjuk
mennyivel könnyebb az életünk
ha kimondatlan terheket
tovább már nem viszünk

a pusztító robbanás helyett
kiderül majd felettünk az ég
és ehhez a változáshoz
néhány őszinte szó elég