Orbán Ottó
Sugár

Csontok közt suhogás. Csak a szél, a testtelen angyal. Üresség.
Valami mégis. Üveg-csöndből valami zaj. Ének vagy nyüzsgés.
Valami mintha föltámadna és odaülne az asztalhoz,
kavargatná a kávét.
Valaki más a mi ruhánkban, a mi fintorainkkal és mozdulatainkkal,
jellegzetes hanghordozásunkkal és föltett szándékunkkal,
hogy a semmiből halásszunk madarat és füttyöt,
ideül, szembe velünk, és üres szeméből a nap kiragyog.
Valami hirtelen sugár átdöfi lényegünket:
nyilak vagyunk a nyár sebében, sebek a levegő testén,
huzat a fény csontjai között, esésben emelkedés.
Szobrok egy olyan múzeumban, ahová nem jön látogató.