Somlyó György
Meditáció

Mindent bámulok én, ami él.
Mindent bámulok én, ami él. A végtelenül nagy
s végtelenül kicsi egyformán lenyügöz. Tavasz és tél
titkai egyformán hívnak, hogy fussak utánuk,
s futnék is valahányszor. Minden perc remegése
vinne magával. A dombon a szőlők emberi rendje,
s mély-alvó mocsarak soha-szem-nem-járt televénye,
nagy fák százados ága fölöttem, s lábam alatt a
porban a népvándorló hangya-sereg vonulása,
emberi szív remegő órája, s izomkötegek közt
bújkáló pici nedvek, e fáradtságot elűző
titkos, legfinomabb illó olajok…
titkos, legfinomabb illó olajok… De ki tudná
mind elmondani, hogy mi kiséri, kisérti egész nap
tudni-tekergő, éhes agyunkat? Egyre loholnék
én mindegyik után, és mindre külön-külön én egy
életet is rászánnék, titkai végire járni,
mint aki meg nem elégedhet soha egy-szerelemmel
s szüntelenül szaggatja az új s új vágy meg a hűség.
Bújnám évekig egy nagy könyv barlangjait értük,
várnám éveken át, hogy végre kicsapjon a lombik
kétesen összevegyült anyagából a tiszta megoldás,
fognék villódzó bonckést, vágnék elevenbe,
s görnyednék egy mikroszkópba meredve örökkön –
vagy csak egyetlen fészkerakó fecskére tavasszal.

Mindent bámulok én, ami él.
Mindent bámulok én, ami él. Forró kamasz-inger
űz, hajt, vonz és kerget mindje után…
űz, hajt, vonz és kerget mindje után… De csak egy van,
egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra,
egy, ami ott helyben lélegzetfojtva megállít
s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerű lényén,
mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne,
egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség,
egy – például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben.
Egy csak – amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség.