Lázár Ervin: Berzsián és Dideki
Berzsián költő szakít az emberiséggel
/részlet/
Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.
Most éppen kiváltképp unatkozott. Mert olyan szomorú volt mint egy lyukas serpenyő.
– Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is – mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.
– Te se különbül – oktatta szép, tömör szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.
Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót sem kellett szólnia – olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.
Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.
– Semmi kétség – vigasztalta magát –, ha egyszer szomorúság világbajnokságot rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.
De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.
– A lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba – mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.
De itt aztán megmakacsolta magát.
– Ne tovább! – kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.
– Okos fiú vagy te, Berzsián – mondta magának –, találj ki valamit szomorúság ellen! Egy-kettő!
Parancs, az parancs, olyan lett Berzsián feje, mint egy hangyaboly, sürögtek-forogtak, izegtek-mozogtak benne a gondolatok. Nem is hiába, mert azonmód eszébe jutott: meg kell tudni a szomorúság okát. Aztán a többi jön magától.
Törni kezdte hát a fejét: mitől is szomorú?
„Talán bal lábbal keltem” – gondolta. No nem – az nem lehet. Már réges-rég úgy állította az ágyát, hogy a felkelés jobb lábra essék.
Akkor talán a rossz idő. Ezt persze csak időhúzásképp gondolta, mert jól láthatta, hogy nagyon pöffeszkedik odaki a nap. Azért odament az ablakhoz, belehunyorgott a sugárözönbe. Dugába dőlt hát ez is.
„Más költő örül a szomorúságnak – ötlött fel akkor Berzsiánban –, rittyent egy édes-bús költeményt, és nagy boldogan elszavalja. – De rögtön le is torkollta magát: – Én nem más költő vagyok, én Berzsián vagyok!” És büszkén körülnézett, hogy ilyen nagyszerű dolgokat tud kitalálni. Na de mire a büszkeség, ha nem tudja okát adni a szomorúságnak! El is párolgott nyomban a büszkesége. Fölordított:
– Hé! Mitől szomorú egy valamirevaló költő?
Ordíthatott, ahogy akart. Nem felelt neki senki. Már-már olyan szomorú lett mint egy elázott zászló, de akkor megvillant a szeme:
– Világos – mondta –, egy valamirevaló költő az emberek miatt szomorú!
Ez a felismerés felvillanyozta, nosza föl is pattant a szobája közepén álló barna, faragott lábú asztal tetejére. Onnan szavalta.
– Az emberek lopnak, csalnak, hazudnak. Lustálkodnak. Vizezik a bort. Klórozzák a vizet. Egymásnak vermet ásnak. Részrehajlók, kárörvendők, önzők, zsugoriak, gyávák, pöffeszkedők, irigyek, kontárok, tohonyák. Ez az! Ezért vagyok én szomorú! Az emberiség miatt.
A világmindenség összehúzta magát. Na most – gondolta a világmindenség –, mindjárt megszületik egy, az emberiséget ostorozó vers.
Ámde, mint általában, a világmindenség most is nagyot tévedett. Mert Berzsiánnak eszébe se jutott verset írni. Ehelyett elhatározta, hogy megszakítja a kapcsolatot az emberiséggel.
Gazdag vagyok, 
