Somlyó György
Meditáció

Mindent bámulok én, ami él.
Mindent bámulok én, ami él. A végtelenül nagy
s végtelenül kicsi egyformán lenyügöz. Tavasz és tél
titkai egyformán hívnak, hogy fussak utánuk,
s futnék is valahányszor. Minden perc remegése
vinne magával. A dombon a szőlők emberi rendje,
s mély-alvó mocsarak soha-szem-nem-járt televénye,
nagy fák százados ága fölöttem, s lábam alatt a
porban a népvándorló hangya-sereg vonulása,
emberi szív remegő órája, s izomkötegek közt
bújkáló pici nedvek, e fáradtságot elűző
titkos, legfinomabb illó olajok…
titkos, legfinomabb illó olajok… De ki tudná
mind elmondani, hogy mi kiséri, kisérti egész nap
tudni-tekergő, éhes agyunkat? Egyre loholnék
én mindegyik után, és mindre külön-külön én egy
életet is rászánnék, titkai végire járni,
mint aki meg nem elégedhet soha egy-szerelemmel
s szüntelenül szaggatja az új s új vágy meg a hűség.
Bújnám évekig egy nagy könyv barlangjait értük,
várnám éveken át, hogy végre kicsapjon a lombik
kétesen összevegyült anyagából a tiszta megoldás,
fognék villódzó bonckést, vágnék elevenbe,
s görnyednék egy mikroszkópba meredve örökkön –
vagy csak egyetlen fészkerakó fecskére tavasszal.

Mindent bámulok én, ami él.
Mindent bámulok én, ami él. Forró kamasz-inger
űz, hajt, vonz és kerget mindje után…
űz, hajt, vonz és kerget mindje után… De csak egy van,
egy csak igaz szerelem, mely nem hajt útlan utakra,
egy, ami ott helyben lélegzetfojtva megállít
s túlnő önmaga százrétű vagy egyszerű lényén,
mintha csak egyszeriben minden megnyílana benne,
egy csak a megrázó perc, mely nemszűnő teljesedettség,
egy – például e félig-nyílt nagy rózsa a kertben.
Egy csak – amit úgy hívunk köznapi nyelven: a szépség.

/kattints rá/

Komáromi János
cseberem

cseberem-vederem
összeverem tenyerem
amit kapok én azt lenyelem

csataló avató
hínáros a tiszta tó
nincs itt semmi ami biztató

fény gyúlt a szobámban
hibátlannak találtam
soha eddig még így nem láttam

csak legyél mellettem
én önmagam követem
mástól nem kell soha szerelem

lobogó lángokban
vöröslő ködfátyolban
most születik újjá bárhol van

cseberem-vederem
fenékig a kegyelem
csak legyen elég a türelem

Aba-Novák Vilmos Körhinta

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:

Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit.

Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni.

Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd.

Szabad vagy a kövektől az éterig.

Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod.

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit:

felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.

Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.


(Hamvas Béla)

"építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat"

/Kányádi Sándor/