2016. május 14., szombat

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad


Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.
Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.
Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.
A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.
Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.
Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.
Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.
Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.
Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?
Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

2016. május 10., kedd

Babits Mihály: Himnusz Iriszhez


Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé lett?
 Hol az ezer tárgy külön élete?
 (Szín a különség, különség az élet) -
 éj van s most minden tehén fekete.
 Belém esett a világ és lett oly vad,
 oly egy-sötét, hogy szinte már ragyog
 s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
 nincs semmi sem, csak semmi van,
 s e semmi én vagyok.

Egy-semmi! Minden-semmi! Színek nélkül
 ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
 Sokszorzó lelkem veled nem elégül,
 meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
 Ért gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,
 vágyaim súlya nyomja vánkosom:
 ah, nem békülök én unalmas ággyal
 s Morpheus karjai között
 Iriszről álmodom.

Irisz! te lelkem régi istensége!
 hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
 ezerszínű, uszályos, égnek éke,
 Irisz, kinek ruhája pávapelyh,
 Irisz, kinek mosolyja a szivárvány,
 színek bontója, koszorús hajú,
 ívelt szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
 jer ontsd elémbe képeid,
 beszédes színkapú!

Idézz fel nékem ezer égi képet
 és földi képet, trilliót ha van,
 sok földet, vizet, új és régi népet,
 idézz fel, szóval, teljes enmagam.
 Királyt, papot, pénzt, nemes daliákat
 s a daliával idézd fel lovát,
 aljas gonosztevőt, tudós diákot:
 a multak kövét érted-é
 csiholni, mint kovát?

Költő-szemeddel többet lelsz te benne,
 mint ásatagban egynémely tudós -
 De ha ráúntál multra és jelenre,
 színek bontója, légy nekem te jós:
 hiszen te fested, Irisz, a világot
 s ne tudnád, hogy ecseted merre fut?
 Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
 a jövő falát érted-é
 kitárni mint kaput?

Színek bontója, viharok barátja,
 világ költője, tarka mint virág,
 jer, kedvesebb nekem a Mája fátyla,
 mint az unalmas-egy-való világ!
 Vihar barátja, szép idő követje,
 Junó követje, koszorús hajú,
 világszínháznak kárpitos szövetje,
 jer, ontsd elémbe képeid,
 beszédes ívkapú.

Álomszárnyon
Fotó: Baggins



2016. május 5., csütörtök

Bozók

Ma többször megérintett, mint egy fuvallat gondolatban Bozók Feri neve. Estére már elég erősen, így Holt költők társtalansága elő, belelapoz, olvas, olvas... Legyen ma a Kísértetfalu...


KÍSÉRTETFALU
  
         "vagy vedd példának a piciny fűszálat:
          miért nő a fü, hogyha majd elszárad?
          miért szárad le, hogyha újra nő?"
                                                        (Babits)

Üres falakra bámulok meredten:
kihalt az utca, hol gyerek lehettem.
Hová omoltatok, papák, mamácskák?
Ti fűszál-életű kicsinyke bástyák?
Miért kaszál füvet halomba, rendbe,
egy szorgos, ősi kéz a végtelenbe?
Nézd: integet felénk fűszálnyi árnyuk.
Miért vagyunk, s miért megyünk utánuk?

2016. május 2., hétfő

Szabó T. Anna
FÁK

Fák nevét olvasom most: vasfa szivarfa puszpáng
kocsányos tölgy cukornyír berkenye tiszafa —
szálerdők lombos erdők fenyőfák vonulása
tűlevél roppanása rézsútos fény szaga
elnehezült gyümölcsfák részeg dongás a fűben
pikkelyes kéreg résén szivárgó gyantacsepp
sokszemű sima törzsek bámul a néma erdő
tavaszi nyirkos földszag ágak közt fellegek
szélnyikorgatta gyertyán vergődő nyír sírása
sodrásban fűzfa ága alámosott gyökér
holdfénytől kába bükkfák lélegzet jár a lomb közt
odú esővíz fészke rezgőnyárfán a szél
toboz zölddió íze olvadt akácfaillat
az ingoványon éger sírokon ciprusok
földön platánfa kérge pörgő juhar-propeller
szirom szitál fehéren esőhang lomb zuhog
egyetlenegy fenyőfa sűrű erdőzúgása
egyetlen öreg hársfa ragadós mézszaga —
a korhadékony törzsek a fénybe tárt levélzet
a gyökér közt sötéten furkáló éjszaka —
időm hozzájuk mérem lassítom szívverésem
tudja őket a csontom a bőröm a szemem
nem név de íz szag emlék sóvárgás közelükre —
tág létük érintését könyv nélkül ismerem.
/forrás: http://szabotanna.com/versek/szabo-t-anna-fak/ /