Csobánc bűvöletében... :)

Kisfaludy Sándor

Csobánc^*

Ülj mellém a kandallóhoz, Fel van szítva melege, Csobánc-várról, Édes-kedves, Ím! halljad, egy agg rege: Mult szüretkor Badacsonyon Ezt Múzsámtól vettem én, Egykor, midőn magam bolygék A hegy szirtes tetején. Sok történt ott, amiolta E pompás hegy földjébe Szöllő s gyümölcs ültetődvén A vadonnak helyébe, Esztendőnként sok úri nép Gyűl oda a szüretre: – László s Rózsa szerelmök is Ott kelt e bús esetre. Szép, jó, s vitéz volt a kedves, Nem csak Vasban, Szalában Volt legelső, – nem volt mása, Mátyás birodalmában; Termetének annyi éke Nem volt minden kelleme; Bő értéke, híres neme Nem volt minden érdeme: Fellengező, erős lélek, Éles, mély tűz-értelem, Nemes, bátor, igaz, nagy szív, Lángoló hív szerelem Voltak azon tulajdoni, Melyek őtet szememben Egyetlenné – s örökössé Tevék az én szivemben. Itt ült velem legutólszor, Engem általölelvén, – Hű szerelme szerelmemnek Teljesen megfelelvén: – Szüret vala itt akkor is: A Balaton háborgott Zúgott a hegy a nagy szélben, Haj! és szívünk csikorgott! – „Isten-hozzád, Rózsa lelkem! Megyek, úgymond, Budára; S kikeletre Bátoryval Onnan török nyakára. Teli, hallom, vitézekkel Immár Mátyás udvara, S én ne mennék? – aki nem megy, Nem nemes, nem – magyar a’. Ha az isten szerencsét ád, Visszahozom szivemet, S borostyánnal koszorúzva Viszlek haza hölgyemet. Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok, Hol fészkünkből kirepülni Egykönnyen majd nem fogok. De ha az Úr oly sorsot vet, Hogy Szentgyörgyi egy fia Vérét ontsa – érted foly az, Édes haza, Hunnia!– Akkor Rózsám, Gyulafy-faj, Kesergvén a mátkáért, Vigasztaljon e gondolat: Szép halni a Hazáért! Imígy szólott, súlyos kardját Oldalára övedzvén; Megdermedve – zúzott szívvel – Magam kívül valék én: S elszakadott kebelemtől! – S elment a vad törökre! – De fulánkja szerelmének Benn e szívben örökre! – Oda van ő! – felgyilkolva Örömei éltemnek; E nagy világ semmit többé Nem adhat már szivemnek! – Oda van ő! – utána, haj! Haszontalan sóhajtok; Oda van ő! – legyek én is! Egyebet nem óhajtok. Badacsonynak szüretjében, A hegy felső felében, Hol nehezen fogamszik már Szöllő a szirt keblében; Alatta egy vén diónak, Senkitől sem láttatván, Egy legördült ormon ülve, Csak rigóktól hallatván, Imígy zengé, elmerülve Tengerében kínjának, Szíve gyászos történetét Egyedül csak magának, Szegény Rózsa, – Balatonra Meresztvén le szemeit, S fuldokolva nyeldegelvén Sűrűn omló könnyeit. A szép Rózsa! Gyulafynak Dicsőséges leánya, S aki őtet csak ismérte, Minden férfi bálványa: Amilyen szép, és kellemes, Oly felséges, kegyes, jó, – Dunán s Tiszán innen és túl, Nem volt hozzá hasonló. Bő, víg, s népes volt Badacson Az akkori szüretben: Mozgott, hangzott az egész hegy Fenn és alatt, kinn és benn. Urai és asszonysági Veszprim-Somogy-Szalának, Ifjai és leányai Mindnyájan ott valának. Durrogtanak a mozsarak, Hogy a bércek ropogtak, Kongtak a még üres hordók, Az ostorok pattogtak; – Harsogtak a tárogatók, A hegedűk zengének, Szólt a duda, tapsolt a tánc S a sarkantyúk pengének. De minderre a bús Rózsa Örömre nem gerjede; Mint a féreg-marta rózsa Lankada és csüggede: Se nem látott, se nem hallott Keservénél egyebet; – Se nem érzett, se nem tudott Keservénél egyebet. Mert Lászlója, ki Mátyásnak Diadalmas hadával Dicsőséget ment aratni Pogány-földön kardjával, S Mátyás halálseregében Harcolt Kenyér-mezején, Sebet, s utóbb halált nyere Azon nyárnak elején. Éppen, midőn kalangyákban Feküdt még a gabona, Akkor jöve a táborból Csobáncra egy katona: „Szentgyörgyitől jövök, úgymond, Az ő árva szolgája, – Hol van Rózsa, a kisasszony – Szegény uram mátkája? Oh kisasszony! Kegyelmednek Szomorú hírt hozok én: László úrfi, kedves uram, Heghalt Kenyér-mezején! Farkas előbb oda lett már, Kit innen vitt magával; Farkas után én gondoltam Sárkány paripájával.” „Meg kell halnom – eredj, mondá Ledülve egy dúlt sáncra, Mikor s mint lett halálomat Vidd mátkámnak Csobáncra. Emlékezzék meg én rólam, Az ő holtig hívéről; – De miattam le ne mondjon Az életnek kedvéről. Legkedvesebb barátomat Válassza ő férjének – Boldogítsa Varjas Andrást Szerelmével szívének! – " „Imígy szólott – írni akart, De jobb keze nem vala! – S ugyan az nap, Pünkösd-kedden, S ugyan ottan – meghala!” Ily fenével kínzá Rózsát E katona-jövevény; – Oh iszonyu rút csalárdság! Pokol-fonta szövevény! Az egész hír költemény volt; Varjas András koholta, S Orbán deák, aki Rózsát Ezen hírrel gyilkolta. Varjasnak már rég fájt foga Csobáncra és kincsére, S fejét soká törte abban, Mint ejthetné kezére; Ezer tőrt és lépet vetett, Hogy megfogja madarát; De bármit tett, nem volt haszna – S csikorgatta agyarát. Hogy Szentgyörgyi táborba ment – Hah! mint örült annak ez; Reménylvén, hogy a csatákban Vagy Szentgyörgyi odavesz, Vagy hogy Rózsa elfelejti Távollévő mátkáját, S utóbb mégis néki adja Szüzessége pártáját. De élt a’ még, megtartá őt Az igazat védő ég; S élt keblében hív szerelme, – Sőt azóta nőtt az még. S lefizetvén hazájának A tartozott oltalmat, Jönni készült, mátkájától Megkérni a jutalmat. Se Rózsa nem felejté-el, Amit igért hívének: S távolléte kétszerezte Lángját égő szívének. Kosarat nyert, aki kérte; Halápy és Hagymásy, Török, Pethő, Kanisay, Poky, Érsek, s Szilvásy. Úgy cselekszik a távollét A szerető szivekkel, Valamint a szél fuvalma A lángoló tüzekkel: Ha csak kicsiny s gyenge a láng, A szél mingyárt elfojtja; De ha már elharapózott, Azt még inkább felbojtja. Imígy látván füstbe menni Varjas minden reményét, Megcsengette körmöcikkel Jól megtöltött erszényét: „Orbán! (úgymond ez ördöghez) Jutalomul ezt veszed, Hogyha nékem te Csobáncot, És Rózsát megszerezed? Dárday, hogy ő hugait A jószágból kitudád, Mely az ő nagyanyjoké volt, Nemde kétszáz sárgát ád? Ebben itt kétannyi vagyon – Sajátod az órában, Melyben Varjas lefekteti Rózsát nyoszolyájában. S poharak közt így végzének: Közösülés ne legyen A mátkák közt – tudósítást Egy a mástól ne vegyen; S utóbb László elvesztéről Bizonyos hír terjedjen, Úgy, hogy erről kételkedni Akárki is feledjen. S úgy lett. – Orbán, a sátánfi, A dolgot jól intézte; Hogy Rózsát, mint elnyert koncot, Varjas immár úgy nézte. Varjasnak egy cimborása, Ki Lászlóról halált írt A táborból, hitelessé Tevé ama költött hírt. Holtnak tartá László úrfit Rózsa s minden atyafi; Megkönnyezé derék vejét Még maga is Gyulafy. Sőt Tihanyban rekviem is Tartatott már érette, Ott volt Varjas, és Deákja, A két ördög; – nevette. De ezáltal dolgát Varjas Nem csak jobbá nem tette; Hanem minden reménységét Egyszerre elvesztette. S kétségb’esvén, hogy valaha Megfoghatná madarát, Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott – S csikorgatta agyarát. Oh, de Csobánc bezzeg hangzott Rózsa szive jajjától: Lászlót! Lászlót! kért ő szegény A vár minden falától. Mérték nélkül volt keserve – Haját, keblét szaggatta; Földhez sujtott reményeit Éjjel-nappal siratta. Látván ezt az ősz Gyulafy, Vigasztalta, kérlelte, Dorgálta is gerlicéjét, Oh! – mert igen szívelte. De a lelkét vesztett szívnek, E föld már nem adott írt, Vajh! mért kellett elhinnie Ama gyilkos, hamis hírt! Mint ősszel a liliom-szál, Szemlátomást hervadott; Tüze elhunyt, – lelke alélt – Már könnye is apadott. Ez utolsó szüret után, Már csak alig élhete; Pedig László Budán volt már – S kedveséhez siete. Budán volt már a király is Az országnak nagyjával S diadalmit innepelte Bajnokinak javával. A mulatság- s vigasságnak Budán nem volt szünete; De Lászlót ez nem ingerlé – Kedveséhez siete. Mert, hogy rég nem hallá hirét, Se nem vette levelét Mindég szivelt mátkájának – Borzogatta kebelét. Tarsolyában sok gyöngy vala Rózsájának számára; Örült, midőn elképzelé, Mint illik majd nyakára. Nagy-Vásonyig Kinizsyvel És többekkel utazott, De kísztetvén Csobánc felé – Nem veszteglett soká ott. Napnyugodtkor indult onnan Lovászával magával, Farkassal, ki minden sorsot Együtt viselt urával. Késő őszben volt ez a nap; Már mindenütt elkele Márton lúdja;* a Bakonynak Már lehullott levele. Hideg szél fujt Észak felől – Repült a ló serénye; De kedvezve világított A már telő hold fénye. „Rózsa! Rózsa! közel vagyok – Hahogy hívem maradtál, S megtartottad, amit nékem Badacsonyon fogadtál? – Szigligetben fogunk élni, Szerelmünkben boldogok: Hol fészkünkből kirepülni Egykönnyen már nem fogok.” Ezt gondolá s több effélét László úrfi magába, S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt A száguldó ló lába. Estve későn volt az immár, Hogy kiért a tisztára, – Felpillantott, és ráismért Csobánc-várnak fokára. Itt megtoppant paripája, És egy nagyot horkantott; Mert éppen egy nyúl az úton Ott keresztül illantott. De sarkantyút adván László Ágaskodó lovának, – Most még annál sebesebben Nyargalt Csobánc várának. Tovább jutván, – a sziklák közt Ott egy bagoly huhogott; Borzadozott Szentgyörgyi ott, S bátor szíve dobogott: Mert tudta még dajkájától, Hogy semmi jót nem jelent, Amit most hall, – s imént látott; De a bajnok – tovább ment. Továbbá, hogy odajutott A hegy gyöpös aljába, Ahonnan felkanyarodik Az út Csobánc várába: Szomorúan hallott kongni A várban egy harangot, – Mit jelent ez? – Az erős szél El-elkapta a hangot. „Úrfi lassan! (mondta Farkas.) Én itt nem jót érezek? – Torba megyünk – a faluban Valakit megkérdezek.” S egy paraszt jött éppen szemközt, S László imily kérdést tőn: Földi! minek szól e harang? Válasz erre, jaj! – ez lőn: „Dicsértessék az úristen! Kisasszonyunk vívódik Tegnap-óta a halállal – Mondják, szörnyen kinlódik! Bár az isten megtartaná! Mert igen szép s igen jó; Régen beteg – lelkéért ez A harmadik harangszó.” S mintha ezer kardot döftek Volna László szivébe, Elbődüle, – minden vére Visszaszaladt keblébe; S mint a nyíl a várban termett, Lova eldűlt alatta; De haj! Rózsát László elől – A halál elragadta.