Kígyó
*123
1
A kárpit meghasadt.
Mint aki tükrös ragyogásba szédül,
kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem,
ki nem alvó villám.
Isten, ki egyszerre húz s taszít,
messze égen izzó csodálatos szem,
megrontó s bűvölő.
Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben,
nem is test már, határ nélküli tánc,
delejes körök szüntelen gyűrűzése.
2
Mikor a színek pohara kicsordul,
tengermélyi virágok
fojtott izzása erősül,
héját szétveti telt ragyogás,
a madár a szél tornyára száll,
a mindenség közepében.
Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.
3
Így szólok magamhoz: te menekülő,
te megvert, megigézett, nem magadé,
a fény teste egyre szilárdabb,
tétova mozdulatod tovaterjed
a víz alatti ragyogásba zárva,
a mindenségbe zárva –
4
A napok fényesen
suhannak bennem:
halak a vízben.
A napok feketén
zuhannak bennem:
kövek a mélyben.
Oszlopok közt a csend
visszhangos csarnoka tárul.
Oszloptól oszlopig
riadt vadként menekül a hangom –
szabadon – rabul
szabadságom félelmes börtönében.
5
(Messze égen izzó csodálatos szem,
kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben.)
Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése