Fotó: Kovács Tamás

Komáromi János

Felhők

Ismét felhők gurultak puhán, szinte észrevétlenül a nemrég még ragyogó kék égre.

A lovas poroszkált és nem nézett fel. Elmerült saját felhőiben, amelyek sötétebbek, puhábbak voltak, mint a feje felett gomolygó gubancok. Talán meg is érinthette volna őket.

Ezeknek a vészjósló múltból elő türemkedő felhőknek neve is volt. Mindnek más, de mind összekapcsolódott. Mind, mind a szerelemmel volt kapcsolatos.
De mitől lehet egy szerelem-felhő sötét és vészjósló, szomorúságot hordozó, arra emlékező és azt ígérő.

A lovas jól emlékezett valamennyi szerelmére. Minden boldog pillanatra, minden szépségre... De minden kedves érzés mögött ott tornyosult a csalódás, a meg nem értettség. Pedig mindig csak örömet akart szerezni. Mindig őszinte volt és mindig őszintén szeretett.

Átélt hatalmas csalódásokat. Becsapták, kihasználták, elárulták. Vagy egyszerűen csak túlságosan szerették, ezért hagyták el, vagy csupán játékot élvezetet kerestek és ezért túl komolynak találták. Gyakran érezte, túl értékes a kapcsolat, amit benne látnak, ezért kerülik el oly sokan. Pedig nagyon szeretett volna csak egyszerűen boldog lenni. Megtalálni pillanatokat, amelyeknek nincs múltjuk és lehet, hogy jövőjük sincs, de a jelenük csodálatos.

De vagy elkerülték vagy csak maguknak akarták azok, akikkel találkozott. Úgy érezte önmaga sem tud más lenni, mint amilyennek látják.

Mindig minden túl komoly volt körülötte. Soha nem akarta szeretni valaki csak azért, hogy öröme legyen, hogy jól érezze magát. Mindig csak azért szerették, hogy oda láncolják, hogy a magukénak tudják. Persze Ő is hasonlóan volt ezekkel az érzésekkel sokáig. De lassan rájött, hogy mennyi boldogság és öröm adható és kapható ha száműzik a kapcsolatokból az önzést, a kisajátítást, a kizárólagosságot. Ettől még lehet őszinte és boldog kapcsolatokat építeni.

Most magányosan léptetett lován. Már elkerülte, ha valakit közeledni látott. A beszélgetések, a találkozások alkalmával távol igyekezett maradni mindenkitől. Nem akart csalódást okozni magának és másoknak.

Úgy érezte az Út, amin mennie kell egyszemélyes. Hiszen mi másért történt volna mindez. Egyedül az elrendelt ösvényen. Tele álmokkal, vágyakkal és a magány valóságával.

A felhők az égről lassan szétszéledtek, eloszlottak, felszívta őket a Nap. A lélek felhői viszont továbbra is kísérték a lovast.