hála

Hála...a mai nap szava...kétféle értelmezésben is előjött ma...én érzem mindig és hálás vagyok, a jóért a rosszért.
Miért is írok amikor így igazán nem szoktam? Az imént láttam azt a kisfiút aki majd egy évig műszíven volt és decemberben műtötték. Ma már otthon rohangál, ugyan még steril körülmények között, de boldogan. Azt nem lehet tudni kitől kapta, csak sejteni...Bevágták a szánkóbalesetes kisfiú szüleit, akik könnyezve ajánlották fel gyermekük szerveit a rászorulóknak...a beteg kisfiú anyukája hálát adott...és mindennap hálát ad a szívecskének, hogy dobog...
Aztán itt van a másik...volt egy barátom aki elvesztette magát...teljesen...ma már ott tart, hogy nem tud hálát adni sem az életéért sem semmiért...és a gyerekeit is erre akarja nevelni...mit tenne ez az ember ha ilyen helyzetbe kerülne??? Pedig tulajdonképpen mindene megvan...csak hite és Istene nincs!!!

Akkor most álljon itt Márai!!!

“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról)

...és még egy, mert így gondolom!...

“Vannak, akik mindig morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a töviseknek vannak rózsabimbói.” (Alphonse Karr)

...nem szeretem ha fotóznak, mutogatni sem magam, de ez vagyok én... ma már nem vörös...olyan amilyen és még ezért is hálás vagyok...meg a barátnőmért is...meg mindenért...